Duncan megdermedt Gideon kemény figyelmeztetésére. – De hát...

– Itt éjszaka, a pihenés idején, tilos felkapcsolni a villanyt. Nem kell tudnod, miért. Megmondtam, hogy nem, és ez végleges – sziszegte Gideon halkan, élesen.

Gideon még sosem beszélt vele ilyen határozott tekintéllyel. Az, hogy nem volt hajlandó megindokolni a szabályt, csak tovább fokozta Duncan pánikját. Az ismeretlentől való félelem mardosta a mellkasát, alig kapott levegőt. Duncan emlékezett rá, hogy lekapcsolta a verandai lámpát, mielőtt belépett volna a szobába. De miért érzett mégis ekkora rettegést? Az ajtórésen át kívülről beszűrődő halvány, kísérteties derengésre meredt. Ugyanaz a borzongató rémület futott végig a bőrén, felállítva a szőrt a karján.

Megnyugvást keresve a nyomasztó sötétségben, Duncan megkérdezte, megoszthatja-e Gideon ágyát. – Nem félek. Csak a te szobád hideg, és borzalmas szag van benne.

Gideon az orrán át beszívta a levegőt. A förtelmes bűz az ő szobájában valóban felerősödött az elmúlt néhány órában. Érzékeny szaglással megáldva okos döntésnek tűnt eltávolodni a forrástól. Megengedte Duncannek, hogy bemásszon a keskeny ágyba. Ketten zsúfolódtak össze a matracon, háttal egymásnak fekve. Az alvás elérhetetlen maradt az éjszaka borzalmai után. Némán maradtak, egymásba kapaszkodva melegért és megnyugvásért, hallgatva a kinti esőt. Megvárták, míg a fakó szürke fény végre megérintette az ablakot. Pirkadt.

Duncan nagy nehezen felnyitotta véreres szemét. Kifelé hunyorgott az égre, hogy megbecsülje az időt, de a vihar tovább tombolt, komor, ázott szürkére festve a világot.

Gideon feltápászkodott a matracról, és a karórájára nézett. A fémmutatók mozdulatlanul álltak. Már összeállt a fejében a minta. Az idő csak a hotel biztonságában telt rendesen. Abban a pillanatban, hogy beléptek ezekbe a mechanikus, kifordult feladatvilágokba, minden óra ketyegése megállt. A szabályok természetfeletti érvényesülése azt jelentette, hogy itt nem múlt az idő. Egy megrekedt rémálom fogságába estek. Bizarr, természetellenes valóság volt.

Megrázta a fejét, hogy elűzze a maró kimerültséget, majd Gideon bevonult a szobájába. Ki kellett vizsgálnia az előző éjszakai különös csöpögést. Az ablakpárkányról beszűrődő homályos reggeli fényt használva leguggolt a padlódeszkákon éktelenkedő sötét tócsa mellé. Két ujjával végigsimított a sűrű anyagon, és az orrához emelte.

Egy rothadó holttest gyomorforgató bűze csapta meg.

Szemöldöke összerándult, a gyomra felfordult. Duncan mögötte sündörgött, és morbid kíváncsiságból ő is előrehajolt, hogy beleszagoljon a tócsába.

– Fúj!

A bomlás szúrós szaga fizikai csapásként érte Duncant. Botladozva rohant be a fürdőszobába, térdre esett, és a vécécsészébe hányt.

Levegő után kapkodott, mellkasa zihált, és újra öklendezett, míg már csak keserű epe jött fel belőle. – A francba! Ez hullazsír. Mi az ördögért van itt hullazsír?!

– Meg tudod állapítani? – vonta fel a szemöldökét Gideon.

– Odahaza rengeteg hulla rohad az erdőben, de én mindig eltakartam az orrom. Ez a telitalálat most túl sok volt – nyögte Duncan, átkarolva a hideg porceláncsészét.

Gideon felállt, és a mennyezetet tanulmányozta. A szivárgás nyoma, amely tegnap még keskeny vonal volt, mostanra kosárlabda méretű, széles, sötét felhővé terebélyesedett. A szobájukba csepegő bűzös folyadék emberi hullazsír volt. Vajon miféle rettenet vár rájuk a felső szinten?

Épp mikor Gideon vörösre dörzsölte a kezét a fürdőszobai mosdónál, fülsértő sikoly törte meg a csendes reggelt. Fentről jött.

Valami balul sült el.

Mindkét férfi kirohant a szobából, és kettesével szedték a lépcsőfokokat. Amint bakancsuk a második emelet fadeszkáihoz ért, a vér fémes, émelyítő szaga csapott le rájuk. A szag minden egyes lépéssel sűrűbbé és fojtogatóbbá vált, ahogy a felső szintre értek.

A lépcsőforduló tetején hatalmas, sötétvörös tócsa mocskolta be a padlódeszkákat.

A három lány összebújva kuporgott a sarokban, remegtek és sírtak. Edgar a saját ajtófélfájának dőlt, arca sápadt volt és végletekig kimerült.

– Mi történt? – követelte a választ Gideon.

Négyen néztek fel rá, szemükben színtiszta rettegés ült, mintha magát a poklot látták volna. Haley felemelte reszkető kezét. Könny és verejték patakzott végig az arcán, miközben remegő ujjával Chloe hálószobája felé mutatott.

Gideon leengedte a tekintetét. Sűrű, hátborzongató vérfolyam szivárgott Chloe ajtaja alól, lassan a folyosóra kúszva, táplálva a lábuknál heverő hatalmas tócsát.

Előrelépett, szíve a mellkasában dübörgött, és kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a rézkilincset. Meg kellett tudnia, mi rejtőzik odabent.

Egy kéz szorult a csuklójára, megállítva a mozdulatát. Gideon felnézett, és tekintete összetalálkozott Edgaréval.

– Biztos benne, hogy ki akarja nyitni azt az ajtót? – kérdezte Edgar holt, vérfagyasztó hangon.