A sárga taxi elgurult a járdaszegély mellől, magamra hagyva a felhajtó kovácsoltvas kapuja előtt.

Ahogy végigsétáltam a kavicsos ösvényen, a ház szürke kőerődként magasodott a gondozott gyep fölé. Ezt a helyet otthonnak nevezni merő képtelenség volt. A középiskola is épp elég fojtogató volt ma, tele olyan tinédzserekkel, akiknek a szeme borostyánszínben villant fel, ha felidegesítették őket, de átlépni ezt a küszöböt mindig rosszabb volt. Az iskolában voltak tanárok és szabályok. Ebben a házban én voltam az egyetlen lény, akinek egyenletesen, törékenyen vert a szíve. Még nem volt saját autóm, és visszautasítottam a nevelőapám ajánlatát, hogy személyi sofőrt fogadjon nekem, így kénytelen voltam mindennap taxival ingázni oda-vissza.

Besurrantam a bejárati ajtón, lerúgtam a tornacipőmet a lábtörlő mellett, és visszatartottam a lélegzetemet. A földszinten csend honolt. Anyám még a városi művészeti galériában volt, Vic pedig sötétedésig bent ragadt a cégénél. Így csak Kaelen maradt.

Kaelen volt az utolsó ember a földön, akivel találkozni akartam.

Lopakodva mentem fel a szőnyeggel borított lépcsőn, a lépcsőfokok szélére nehezedve, ahol a fa kevésbé nyikorgott. Haszontalan szokás volt. Egy vámpír három szobával arrébbról is meghallotta a dobhártyámban lüktető vért, de az emberi ösztönök nehezen halnak el. Mielőtt az ujjaim egyáltalán megérinthették volna a hálószobám sárgaréz kilincsét, a szemközti ajtó kivágódott.

Kaelen állt az ajtókeretben, meztelen felsőtesttel, egy szürke melegítőnadrágban. Sötétbarna haja kócos hullámokban omlott a homlokára, mintha épp most kászálódott volna ki az ágyból, bár én jobban tudtam ennél. A vámpírok nem aludtak. Lusta félmosoly húzódott a száján, felfedve szemfogainak hegyes, fehér csúcsát. Bőven száznyolcvan centi felett járt, széles vállú volt és szálkás, mézbarna szeme pedig mintha arcom minden egyes apró rezdülését felmérte volna.

– Hali, kölyök, milyen volt a suli? – kérdezte.

– Ne hívj így – csattantam fel.

– Valaki morcos. Valami balul sült el az ötödik órában?

– Miért nem tudsz békén hagyni legalább öt percre?

Keresztbe fonta a karját a mellkasán, és a vállával az ajtófélfának dőlt. – Ez a hozzáállás nem tesz jót az egészségednek.

– Törődj a magad dolgával, Kaelen. – Hátat fordítottam neki, és a kulcsomat a zárba dugtam.

Ez a szoba volt az egyetlen menedékem ezen a hatalmas birtokon, és nem akartam, hogy beleüsse az orrát. Egy részem azt kívánta, bárcsak lenne elég bátorságom egy friss fokhagymafüzért akasztani közvetlenül a szemöldökfa fölé. De ez Vic háza volt, és Kaelen már jóval azelőtt itt élt, hogy anyám egyáltalán belépett volna az életükbe. Egy ilyen húzás csak jelenetet szülne, anya meg a végén elsírná magát azon, milyen hálátlan vagyok.

Kaelen megérezhette a fanyar élt a szagomban, mert nem firtatta tovább a dolgot. Visszalépett a szobájába, én pedig becusszantam az enyémbe, és határozott kattanással ráfordítottam a zárat.

Ledobtam a hátizsákomat az íróasztalra, és egyenesen a fürdőszoba felé vettem az irányt. A forró víz megnyugtatóan hatott a feszült vállamra, lemosva rólam a kréta porának, a menzai zsiradéknak és az olcsó iskolai testspray-nek a bőrömre tapadt illatát. Holnap szombat volt, ami azt jelentette, hogy az egész napot idebezárkózva tölthetem, bepótolva az alvást anélkül, hogy bárkivel szembe kellene néznem.

Miután tisztára csutakoltam magam, megtörölköztem, és felvettem egy puha pamut rövidnadrágot meg egy túlméretezett szürke pólót. A póló hatalmas volt, szinte a térdemig ért, de nem érdekelt. Nem volt energiám rendes ruhát összeállítani csak azért, hogy a szobámban ücsörögjek.

Felkaptam a telefonomat, és elnyúltam a matracon. Alighogy bekapcsoltam a képernyőt, a gyomrom tompa, dühös korgással adott életjelet magáról.

Nehéz sóhaj szakadt fel belőlem. A harmadik órában elrágcsált fél almán kívül egész nap egyetlen falatot sem ettem. A testem valódi ételt követelt.

Lekászálódtam az ágyról, mezítláb lecsoszogtam a lépcsőn, és bementem a konyhába. A márványpultok makulátlanul tiszták és hidegek voltak. Kinyitottam a hűtőszekrény két ajtaját, remélve, hogy anya hagyott valami elviteles ételt vagy kész bevásárlást, de az üvegpolcok látványa elkeserítő volt. Két doboz kóla árválkodott bent, egy háromnapos, kiszáradt tésztás doboz, és egy sor sötét üvegpalack, amelyek az alsó rácson hűltek.

A palackok címkéjén arany betűk díszelegtek, de én pontosan tudtam, mi van bennük. Vér. Állati, szintetikus vagy tartósított donorplazma – teljesen mindegy volt. Már attól libabőrös lett a karom, hogy arra gondoltam, ez a sötét, fémes folyadék alig pár centire pihen a rendes élelmiszerektől. Hányinger hulláma szorította össze a torkomat.

– Éhes vagy? – kérdezte egy hang a hátam mögül.

Összerezzentem, és a vállam felett hátranéztem. Kaelen lazán a konyhaszigetnek támaszkodott. Felvett egy tiszta, fekete, kerek nyakú pólót, bár a haja továbbra is elragadóan kócban állt.

Nagyot nyeltem, és bólintottam. – Farkaséhes.

– Gyere, elviszlek enni. – Felkapta a slusszkulcsát a márványpultról, és a garázsbejáró felé fordult.

Követtem őt, a makacs büszkeségem felmorzsolódott a gyomrom éles görcsei alatt. Amikor elértük az előtér ajtaját, hirtelen megtorpant. Megfordult, tekintete végigsiklott a túlméretezett pólómon és a csupasz lábamon, szemöldöke pedig éles ráncba szaladt.

– Így nem mehetsz ki – mondta.

Végignéztem magamon. – Miért nem?

– Túl rövid. Menj fel, és vegyél fel egy farmert.

– A szegélye öt centivel a térdem felett van. Mindent eltakar.

– Úgy nézel ki, mintha egy túlméretezett hálóing lenne rajtad. Menj átöltözni.

– Ha most visszamegyek arra a lépcsőre, a szobámban maradok. Ha reggelre éhen halok, azt te magyarázhatod meg anyának.

Felnyögött, és valamit elmorgott az orra alatt, miközben kitárta a nehéz garázsajtót. – Szállj be a kocsiba, mielőtt meggondolom magam.

Kiléptünk a hűvös esti levegőre. Ezüst kupéja a garázs lámpái alatt állt, makulátlanul és csillogóra polírozva. Amikor becsúsztam a bőr utasülésre, az utastérben halvány cédrus- és tiszta cukorillat terjengett – az az édeskés aroma, amely úgy tapadt a bőréhez, bármit is csinált. Bekapcsoltam a biztonsági övemet, miközben beindította a motort, és simán kitolatott a felhajtóról.

Rákoppintott a képernyőre, hogy elindítson egy halkan szóló indie lejátszási listát. Hálás voltam a háttérzajért. A legtöbb autózás alkalmával Kaelen minden piros lámpát ürügyként használt arra, hogy a jegyeimről vagy a társasági életemről faggasson. Pontosan ez a folytonos kíváncsiskodás volt az oka annak, hogy reggelente inkább taxival mentem iskolába. Elviselhetetlen bajkeverő volt, ráadásul vámpír.

Tíz perccel később befordult egy folyóparti, csendes steakhouse parkolójába. Ez volt az a hely, ahová Vic minden hétvégén elhozta a családot. Az itteni szakácsok fantasztikus steakeket készítettek az emberi vendégeknek, de diszkréten kiszolgálták a természetfeletti lényeket is. Vic régebben véres hurkát szokott itt rendelni, amíg egyszer a mosdóban ki nem hánytam a lelkemet, miután láttam, ahogy belevág a sötét, zselatinos húsba. Egy normális nevelőapa talán megsértődött volna azon, hogy egy tinédzser öklendezik a vacsorájától, de Vic ettől fogva egyszerűen átváltott a sötétvörös bor kortyolgatására, csak hogy ne érezzem kellemetlenül magam.

A háziasszony a megszokott bőrbokszunkhoz vezetett minket, hátulra. Az étterem alig volt félig tele, többnyire esti randevún lévő párok foglaltak helyet az asztaloknál.

Kaelen becsúszott a velem szemközti boxba. Hozzá sem nyúlt a bőrkötéses étlaphoz, és amikor a pincér odalépett hozzánk, magának egyetlen dolgot sem rendelt. Csak ült ott, könyökével a sötét fán támaszkodva, állát a tenyerébe hajtva, mézbarna szemével pedig egyenesen engem fürkészett.

Ez a nyugtalanító szokása mindig feszélyezett. Különös, hosszan elidőző sóvárgással figyelt, ami mélyen kavargott a tekintetében. Súlyos és intenzív pillantás volt ez, amely lecsúszott a nyakamon lévő ütőérre, mielőtt visszatért volna a számra. Hónapokat töltöttem azzal, hogy kitaláljam, mi járhat a fejében ezekben a pillanatokban. Talán hallja a nyaki vénámban lüktető vért. Talán az ösztönével küzd, hogy át ne hajoljon az asztalon, és fel ne tépje.

Hogy lerázzam a gerincemen végigfutó hideget, elfordítottam a fejem, és az étterem többi részére figyeltem.

Két boksszal arrébb egy fiatal pár ült szorosan egymás mellett. A lány tagadhatatlanul ember volt, meleg pírral az arcán és kócos, szőke konttyal. A mellette ülő srác viszont vámpír: sápadt, porcelánfehér bőrrel és természetellenesen mozdulatlan tartással. A lány a vállának dőlt, és szerelemtől ittasan nevetett bármin, amit a fiú a fülébe súgott. Bizarr látvány volt. Miért választana egy normális ember egy olyan lényt párjául, aki egy rossz álom közben is eltörhetné a nyakát?

– Szerinted aranyosak? – kérdezte Kaelen, észrevéve, merre bámulok.

Tekintetemet visszasiklattam a papírszalvétára. – Szerintem nem fognak sokáig tartani.

– Ez elég cinikus meglátás.

– Ez puszta józan ész. A lány napról napra öregszik, a srác meg évtizedek óta nem vett levegőt. Egyetlen rossz reakció, egyetlen megingás az önuralmában, és a lány a mentőautóban köt ki. Kész katasztrófa, ami csak a megfelelő pillanatra vár.

Arcvonásai elhűltek, a halvány derű eltűnt a szeméből. – Úgy mondod ezt, mintha bűn lenne olyasvalakit szeretni, aki nem olyan, mint te. Igazságtalan dolog, Brynn, de az ember nem válogathatja meg, kibe szeret bele.

Szemügyre vettem megfeszülő állkapcsát. Mindentudó mosoly kúszott az arcomra, miközben előrehajoltam az asztal felett. – Elég védekezőnek tűnsz. Csak nem tetszik valaki, aki nem vámpír?

– Mondhatjuk úgy is. – Meg sem próbálta tagadni.

Kíváncsiság lobbant fel a mellkasomban. Kaelen harminc mérfölddel északabbra járt egy magánegyetemre, és ritkán beszélt a barátairól. Az biztos, hogy egyetlen lányt sem hozott még haza, hogy bemutassa Vicnek vagy anyának.

– Olyasvalaki, aki az egyetemedre jár? – kérdeztem.

– Nem.

– Valaki Vic cégétől?

– Brynn, hagyd abba.

– Nekem elmondhatod. Egyetlen szót sem szólok anyának.

Felemelte a kezét a folyosó felé, hangja pedig éles véglegességgel vágta el a kérdéseimet: – Pincér! A számlát kérnénk szépen.

Az este hátralévő részében egyetlen szót sem volt hajlandó mondani a lányról.

***

Néhány órával később pirított fokhagyma, zúzott paradicsom és szárított oregánó illata lengte be a házat. Anya úgy döntött, ma este maga főzi a vacsorát, és kipróbál egy autentikus olasz tésztareceptet, amit az interneten talált. Bár korábban már ettem Kaelennel az étteremben, mégis segítettem neki megteríteni az asztalt. Imádtam a házias ételeket, és a segítség elterelte a figyelmemet arról a feszültségről, amely mintha folyton ott lebegett volna e fedél alatt.

Vic és Kaelen már az étkezőasztalnál ültek.

Vic ropogós ingben ült, a mandzsettái kigombolva. Porcelántányérja mellett egy magas kristály borospohár állt, tele sűrű, mélyvörös folyadékkal, amelynek jellegzetes rézszaga volt. Kaelen a székemmel szemben ült, hüvelykujja a telefonja képernyőjén járt. Abban a pillanatban, hogy kihúztam a székemet, és leültem a tál tésztával, felnézett.

Megint az a tekintet. Az a nehéz, kutató pillantás, amely mindig elidőzött az arcomon, valahányszor úgy hitte, túlságosan el vagyok foglalva ahhoz, hogy észrevegyem.

– Brynn, lassabban – korholta anya szelíden, miközben leült Vic mellé. – Megfulladsz, ha így tömöd magadba az ételt.

Vic meleg, sápadt tenyerét anya ujjaira helyezte. – Hagyd csak, Nadine. Hosszú napja volt az iskolában.

Összevontam a szemöldökömet a tésztám felett. Gyűlöltem, ahogy a nevemet kiejtette azzal az arisztokratikusan sima hanglejtéssel, mintha egy törékeny gyermekhez beszélne.

– Két órája evett meg egy fél hamburgert – szólt közbe Kaelen, és gúnyos mosolyt villantott rám.

– Számít ez valamit? – csattantam fel, és csattanással tettem le a villámat. – Miért nem tudtok egyszerűen békén hagyni enni?

– Cuki vagy, amikor dühbe gurulsz, kölyök.

– Ne hívj így, Kaelen.

Vic megköszörülte a torkát, felemelte a kristálypoharát, és egy lassú, kimért korty vért ivott. Megtörölte a száját a vászonszalvétával, majd összekulcsolta a kezét az asztalon. – Ha már mindannyian együtt ülünk, kedvesem, édesanyáddal szeretnénk megbeszélni a jövődet.

Az étvágyam egy szempillantás alatt elszállt. – Mit akartok megbeszélni?

– Már csak egy éved van hátra a középiskolából – mondta Vic simán. – Az egyetemi jelentkezések hamarabb megnyílnak, mint gondolnád. Nyomatékosan javaslom, hogy jelentkezz a Saint Jude-ra, arra az egyetemre, ahová Kaelen is jár. Az állam egyik legkiválóbb tanulmányi programjával rendelkezik, és édesanyád is sokkal nyugodtabb lenne, ha a család közelében tudna téged.

– Nem akarok oda menni – jelentettem ki kereken.

Anya abbahagyta a víz töltését a poharába, és bosszús homlokráncolással nézett át az asztal felett. – Brynn, még csak meg sem nézted a tantervet. Vic vette a fáradságot, hogy a te érdekedben beszéljen az egyetemi tanáccsal.

– Nincs mit nézni rajta, anya. Érettségi után Hawaiira költözöm.

– Hawaiira? – Anya keményen koppantotta a kancsót a fán. – Amikor tavaly felhoztad ezt, azt hittem, csak egy rossz tréfa. Mi a csudáért akarnál az ország túlsó felére, Hawaiira költözni?

– Mert meleg az idő, tiszták a tengerpartok, és az állami egyetemek is teljesen jók – vágtam vissza emelt fővel.

A valódi ok úgy lebegett a szobában, mint egy kivont kard. Hawaiin gyakorlatilag nulla volt a természetfeletti jelenlét. A szigeteken nem léteztek szövetségek. Nem voltak vámpírok, akik borospohárból vért ittak a vacsoránál.

– Sokkal jobb terveket is készíthetnél a jövődre nézve, Brynn – erősködött anya, miközben a stressz ráncai elmélyültek a homlokán. – Vic teljes ösztöndíjat ajánl fel neked egy elit magánegyetemen. El kellene fogadnod az útmutatását, és ésszerűen kellene viselkedned.

– Talán már nem akarom Vic segítségét! – A kiáltás felszakadt a torkomból, mielőtt visszanyelhettem volna. – Nem akarok többé tartozni neki semmivel!

Vic előrehajolt, borostyánszín szeme nyugodt és békés maradt, miközben felemelte nyitott tenyerét. – Brynn, egyetlen dologgal sem tartozol nekem. Én csak azt szeretném...

– Figyelj rám, Vic! – Olyan hevesen ugrottam fel, hogy a székem felvisított a keményfapadlón. – Nagyra értékelem, amit anyámért teszel. Nem vagyok hálátlan. De gyűlölöm, hogy lekötelezettnek kell éreznem magam! A te ételedet eszem, a te kastélyodban alszom, és a te pénzedet költöm, miközben rettegek tőled! Minden egyes áldott nap itt ülök arra gondolva, hogy bármikor elveszítheted az önuralmadat, és megölhetsz minket! Nem kapok levegőt ebben a házban! Nem ilyen életet akartam!

Anya felállt, az arca teljesen elvesztette a színét. – Brynn! Ebből elég! Azonnal kérj bocsánatot!

– Nem, anya! – Forró könnyek csordultak ki a szememből, borostyánszínű és árnyékos csíkokká mosva el a szobát. – Hogy mehettél hozzá feleségül? Öt évvel ezelőtt még azt sem tudtad, hogy ilyen lények egyáltalán léteznek! Most meg az ágyukban alszol, és úgy teszel, mintha biztonságban lennénk! Mi lesz, ha egyszer bekattannak? Mi lesz, ha Kaelen úgy dönt, hogy a donorvér már nem elég jó neki?

Kaelen meg sem moccant. A laza, ugrató melegség nyomtalanul eltűnt az arcáról, vonásai hidegek, fehérek és teljesen merevek maradtak. Az állkapcsa olyan erősen megfeszült, hogy egy éles izom rándult meg a bőre alatt.

– Brynn, kérlek – mondta Vic, a hangja még mindig halk volt, még mindig szörnyen türelmes. – Ebben a házban soha senki nem fog kezet emelni rád.

– Nem akarok többé itt lenni!

Sarkon fordultam, és kiszaladtam az étkezőből. Anya kiáltott utánam, de nem törődtem vele, kettesével szedtem a lépcsőfokokat, amíg el nem értem a szobámat.

Bevágtam a nehéz ajtót, a helyére toltam a reteszt, és az ágyra roogytam.

Mélyen a párnába temettem az arcomat, fuldokolva a nehéz, rázkódó zokogástól, amely az egész testemet megremegtette. A mellkasom annyira összeszorult, hogy alig kaptam levegőt. A levegőnek só- és nedves pamutszaga volt.

Miért mondtam ilyeneket?

A mindent elsöprő bűntudat azonnal követte a dühöt, úgy hasított belém, mint a törött üvegcserepek. Vic soha egyetlen egyszer sem emelte fel rám a hangját. Mindent megvett nekem, amire szükségem volt, megmentette anyát az anyagi romlástól, és mindent megtett azért, hogy elrejtse a táplálkozási szokásait, nehogy rosszul legyek. Kaelen pedig... Kaelen fuvarozott, ugratott, és társaságot nyújtott, még akkor is, amikor dacos kölyökként viselkedtem. Egyikük sem érdemelte meg, hogy a szemükbe vágjam: szörnyetegek.

Miért nem tudok egyszerűen normális lenni? Miért nem tudom elfogadni őket úgy, ahogy anya teszi?

Óráknak tűnő ideig feküdtem dermedten a sötétben, hallgatva az emelet nehéz csendjét. A szemem égett, nyers és duzzadt volt a sírástól. Az érzelmi kimerültség mélyen a csontjaimba ivódott, elzsibbasztva és elnehezítve a végtagjaimat. Nem volt bátorságom kinyitni azt az ajtót. Nem bírtam volna szembenézni a csendes csalódottsággal Vic szemében, sem azzal a fájdalommal, amely Kaelen arcán villant át, mielőtt elrohantam.

Végül a nap súlya maga alá temetett. A lélegzetem lelassult, nedves szempilláim lecsukódtak, ahogy átadtam magam a sötétségnek, és mély, álomtalan alvásba zuhantam.

Teljesen mozdulatlanul feküdtem a matracon, mit sem sejtve a zár halk kattanásáról.

Az éj leple alatt a hálószoba ajtaja nesz nélkül feltárult. Egy magas, néma alak lépte át a küszöböt, és csendesen besurrant a szobába, miközben én aludtam.