AUDREY SZEMSZÖGE

Remegő ujjal mutattam közvetlenül a gallérjára. – Ki az a nő, Nolan? Azonnal mondd meg!

Nolan tekintete oldalra rebbent, majd a mögöttem lévő falra szegeződött. Pislogott egyet, arcára a tökéletes ártatlanság kifejezését erőltetve. – Miről beszélsz?

A hangom megbicsaklott, de egyetlen lélegzettel préseltem ki magamból a szavakat. – A rúzs. Az az árnyalat nem az enyém, Nolan. Soha nem is volt az. Szóval áruld el: ki hagyta ott?

Lenézett a mellkasára, mintha csak abban a pillanatban venné észre a nyomot. A lágy rózsaszín folt élesen és bántóan rikított inge ropogós fehér pamutján. Pont a gallérja szélén virított.

Felemelte a kezét, és a hüvelykujjával végigsimított a folton, alig érintve az anyagot. – Ja. Ez? Semmiség, Audrey. Az egyik kezdő elemző megbotlott a lifteknél, és nekem esett. Biztos hozzádörzsölődött az arca az ingemhez.

Teljes hitetlenséggel meredtem rá. – Egy munkatársad megbotlott, és teli szájjal ráesett a nyakadra?

Megvonta a vállát, mintha csak egy jelentéktelen közlekedési dugóról beszélne. – Kínos baleset volt. Feleslegesen csinálsz belőle ekkora ügyet.

– Ne nézz hülyének! – csattantam fel minden megmaradt erőmmel.

Nehézkesen felsóhajtott, és a mennyezetre emelte a tekintetét. – Már megint kezded. Mindig ezt csinálod. Mindig azonnal a lehető legrosszabb forgatókönyvet találod ki.

A döbbenet forrón és fojtogatóan tolult a torkomba. – Hogy az én hibám? Órákkal később állítasz be az ajtón, édes virágparfüm illata árad belőled, egy másik nő rúzsa virít rajtad, és valahogy mégis én vagyok a hibás?

Nolan ellökte magát mellettem, sötét szövetkabátját a kanapé párnáira hajította, és megdörzsölte a tarkóját. – Ma este nincs energiám a hisztijeidhez.

Követtem a nappaliba, nem voltam hajlandó meghátrálni. – Ezt nem intézheted el egy vállvonással, nem sétálhatsz csak úgy el! Maya addig ült annál az asztalnál, amíg már alig bírta nyitva tartani a szemét. Órákon át vártam az ablaknál. Kihagytad a születésnapját, Nolan. Megint. Hányadik éve történik ez meg egymás után?

Meggörbült háttal megfordult, állkapcsa megfeszült az ingerültségtől. – Mondtam, hogy elhavazott a munka. Annyira teátrális vagy, Audrey. Mindig muszáj egy egész színpadi drámát rendezned minden apróságból.

A mellkasom zihált, alig bírtam visszafojtani az ordítást. – Azért csinálok jelenetet, mert okot adsz rá! Ma reggel megesküdtél neki, hogy itthon leszel vacsorára. Megígérted neki!

Nolan anélkül fordított hátat nekem, hogy egyetlen szóval is védekezett volna. Elindult a lépcső felé.

– Hová mész? – kiáltottam utána.

– Zuhanyozni – felelte anélkül, hogy visszafordult volna.

– Egyáltalán vacsoráztál? – kérdeztem, megvetve magamban a gondoskodás megmaradt megszokását.

– Nem vagyok éhes – vágta rá ridegen.

Léptei egyenletesen dübörögtek a falépcsőn, mígnem a fő hálószoba fürdőszobájának ajtaja tompa kattanással be nem csukódott. A visszavonulása olyan volt, mintha egy téglafal omlott volna le közénk: hideg és áthatolhatatlan.

Egyedül álltam a nappali üres csendjében, és szorosan átkaroltam a derekamat. A ház túlságosan mozdulatlan volt, fagyos a folyosón zúgó fűtés ellenére is.

Az agyam kétségbeesett köröket írt le. Igazat mondott? Lehetséges, hogy egy asszisztens tényleg nekiesett egy kaotikus munkanapon? Nolan távolságtartó volt, ez igaz. Megszállottan a karrierjének élt, ez is igaz. De képes lenne az az ember, akibe még az egyetemi kollégiumban szerettem bele, valami ennyire aljas dologra? A semmiből építettük fel ezt az életet, együtt. Feladtam a saját karrieremet, hogy segítsek beindítani a vállalkozását. Pontosan tudta, milyen árat fizettünk a ház minden egyes téglájáért. Nem dobna el minket egy olcsó kalandért. Nem tehetné meg.

Éles hangjelzés törte meg a csendet.

A telefonom megrezdült a márvány konyhaszigeten. Odaléptem, egy e-mailre vagy egy naptári emlékeztetőre számítva.

Ehelyett Hazel neve villant fel a sötét képernyőn.

*Hazel: Audrey… sokat vívódtam, hogy elküldjem-e ezt neked, de látnod kell. Azonnal.*

Az üzenete alatt egy formázatlan webes hivatkozás állt, amely egy helyi éjszakai életet bemutató blogra mutatott.

Görcsbe rándult a gyomrom. Hazel tisztában volt a házasságom állapotával, de soha nem bocsátkozott értelmetlen pletykákba. Soha nem küldött linkeket, hacsak nem volt komoly a helyzet.

Remegő ujjal koppintottam a kék linkre.

A mobilböngésző megnyílt. A betöltést jelző karika lomhán forgott a felső sarokban. A szívem úgy vert a bordáim mögött, olyan hevesen és gyorsan, hogy a pulzusom lüktetett a fülemben. Fel-alá járkáltam a szobában, két ujjamat a halántékomhoz szorítva, hogy csillapítsam a hirtelen rám törő, nyilalló fájdalmat.

A címsor töltődött be először, vastagon és hivalkodóan a letisztult fekete háttéren:

*Kéz a kézben: Ismert üzletembert láttak meghitt pillanatokban egy titokzatos nővel a tetőtéri bárban*

Elakadt a lélegzetem. A kezem annyira remegett, hogy kis híján kiejtettem a telefont a szőnyegre.

Lejjebb görgettem.

A főkép még pufferelt, pixelesen és homályosan rajzolódott ki. Egy belvárosi látképre néző, félhomályos tetőtéri bár elkülönített VIP-sarkát ábrázolta. Egy méretre szabott, antracitszürke öltönyt viselő férfi ült a bársonypadon, egészen közel hajolva egy karcsú, hullámos, sötét hajú nőhöz. A nő vörösre lakkozott körmei a férfi vállán nyugodtak, fénylő ajkai alig pár centire lebegtek a férfi bőrétől.

Az elmém arra sürgetett, hogy nézzek félre, de a szemem a kijelzőre tapadt.

Egy újabb értesítési sáv gördült le a képernyő tetejéről.

*Hazel: Audrey… szerintem ez Nolan. Annyira sajnálom.*

Az erő egy szempillantás alatt kiment a térdemből.

A lábam összecsuklott alattam. Tehetetlenül zuhantam a kanapé párnáira, levegő után kapkodva, mintha valaki az utolsó csepp oxigént is kiszívta volna a szobából.

A böngésző frissült, és a nagy felbontású kép élesen tisztává vált.

A férfi profilja összetéveszthetetlen volt.

Nolan állkapcsának határozott vonala. A szemöldöke íve. Az évfordulónkra vásárolt óra csillant meg a csuklóján, miközben a keze a nő térdén pihent. Úgy mosolygott rá – azzal a lenyűgöző mosollyal, amellyel rám már évek óta nem nézett.

Nolan volt az.

Gyomromban émelyítő hányinger hulláma tört fel. A bordáim összeszorultak, úgy préselve össze a tüdőmet, hogy egyetlen falat levegőt sem tudtam beszívni. Mindkét kezemet a számra tapasztottam, erősen odaszorítva, hogy elfojtsam a mellkasomból feltörni készülő, szaggatott zokogást. Forró könnyek árasztották el a szememet, és patakokban folytak végig az arcomon.

A kép alatti képaláírás feltüntette az időpontot: alig két órával ezelőtt. Pontosan a lányunk születésnapi zsúrjának kellős közepén.

A gallérján lévő rózsaszín folt nem egy ügyetlen munkatárstól származott a liftnél. Attól a nőtől származott, aki hozzá simult egy elegáns tetőtéri bár árnyékában, miközben Maya teljesen egyedül fújta el a hat gyertyát.

Előrehajoltam, míg a homlokom szinte a térdemet nem érintette. A világító telefon az ölembe csúszott.

Hogyan tehette ezt? Azok után a végtelen éjszakák után, amelyeket az üzleti ajánlatai átnézésével töltöttem? Miután feléltem a saját megtakarításaimat, hogy a bérköltségeit fedezzem azokban az első, kíméletlen években? Feladtam a saját álmaimat, hogy felépíthesse a birodalmát, ő pedig azzal fizetett meg, hogy a lányunk születésnapján egy másik nővel parádézott a nyilvánosság előtt.

A szoba fojtogató csendjét hirtelen egy apró, tétova hang törte meg.

– Mami?

Mintha áramütés futott volna végig a gerincemen. Megdermedtem, a könnyeim a lélegzetemmel együtt akadtak el félúton.

A lépcső felé emeltem a fejem.

Maya a harmadik lépcsőfokon állt, a kopott barna plüssmackóját a mellkasához szorítva. Nagy, sötét szeme tágra nyílt az aggodalomtól, és egyenesen az arcomon csillogó nedves csíkokra meredt.

– Mami… miért sírsz?