Freya figyelte, ahogy Sloane visszahúzza a kezét. Az apró, szinte észrevehetetlen borzongás nem kerülte el a figyelmét. Sloane úgy viselkedett, mintha ruhájának fakó szövete fertőző pestist hordozna. A kettejük közötti kontraszt kiáltó volt. Sloane makulátlan selyemruhát viselt, amely csillogva verte vissza a felettük függő hatalmas kristálycsillár ragyogását. Freya ugyanabban a rongyos, kimosott ruhában állt, amelyben utazott, kopott papucsa a hideg márványpadón nyugodott. Leengedte a karját, elutasítva a színlelt gesztust. Megkerülte mostohatestvérét, és egyetlen üdvözlő szó nélkül a hatalmas étkezőasztal felé lépett.

A nehéz, kínos csend rátelepedett a fényűző teremre. A falak mellett álló személyzet a csiszolt padlóra szegezte a tekintetét. Úgy tettek, mintha észre sem vennék a teret elárasztó, fojtogató feszültséget.

Corinne felemelt egy nehéz ezüstvillát. – Sloane, tarts távolságot a tisztátalan emberektől.

Fel sem pillantott a pirított fésűkagylóval teli porcelántányérjából. Hangja hűvös, begyakorolt közönyt hordozott. A sértés súlyosan lebegett a meleg levegőben. Néhány cseléd még lejjebb hajtotta a fejét, elrejtve látható feszengésüket az úr vér szerinti lányával szembeni nyílt tiszteletlenség láttán.

Freya kihúzott egy masszív tölgyfaszéket. Előző életében ezek a kegyetlen szavak egyenesen a szívébe martak volna. Dermedten állt volna a helyén, arca égett volna a mélységes szégyentől, és kétségbeesetten kívánta volna, hogy a föld nyíljon meg alatta, és nyelje el. Éveket töltött azzal, hogy megpróbálja lemosni magáról a szegénység szagát, csak hogy ezeknek a szívtelen embereknek a kedvében járjon. Most a sértés úgy pattant le a bőréről, mint ártalmatlan kavics a vastag acélról. Leült, tartását lazán és egyenesen tartva. Nyugodt tekintetét a terpeszkedő asztal túloldalán ülő Corinne-ra szegezte.

Freya a bőséges ételkínálat felé intett. – Ebben a szobában a levegő minden köbmétere baktériumtörzsek ezreitől hemzseg. Akár húszmillió ilyen apró mikróba jut a szervezetünkbe minden egyes lélegzetvétellel. A bársonyszék, amin ülsz, tele van velük. A csiszolt ezüst evőeszközök, amiket a kezedben tartasz, be vannak vonva velük. Az a drága étel a tányérodon, amit épp eszel, nyüzsög tőlük. Ebben a kúriában egyetlen dolog sincs, ami valóban tiszta lenne. Ha a higiéniai elvárásaid ilyen lehetetlenül magasak, talán érdemes lenne átköltöznöd egy kiemelt kockázatú elkülönítőbe. – Freya lassan, veszedelmesen elmosolyodott. – Ott talán képesek lennének alkalmazkodni a finom érzékenységedhez.

Corinne az asztalra csapta a tenyerét. A hirtelen erőtől a villája hangosan megcsörrent a finom porcelántányéron. Az arca foltos, haragos vörösre vált. A másodperc tört részéig dermedten ült, mielőtt a megjegyzés puszta szemtelensége tudatosult volna benne. Eredetileg az volt a terve, hogy megszégyeníti Freyát, amiért az emeleten rosszul bánt szeretett lányával. Álmában sem gondolta volna, hogy ez a koszos vidéki lány ilyen klinikai gúnnyal vág vissza.

Corinne remegő ujjal mutatott át az asztalon. – Freya, hogy merészelsz átkozódni velem szemben?!

Vance nehéz puffanással tette le a kristály borospoharát. – Vigyázz a hangnemre, Freya! Ő a mostohaanyád. Meg kell adnod neki a tiszteletet az én fedélem alatt.

Láthatóan roppant kényelmetlenül érintette, hogy a hirtelen támadt káosz tönkreteszi a tökéletes vacsoráját. Kritikus szemmel meredt nemrég visszatért lányára. Nem ez a félénk, megtört lány volt az, akit a vidéki perifériáról hazahozni vélt. Ott ült előtte, és dac áradt belőle.

Corinne közbevágott, még mielőtt Freya egyáltalán levegőt vehetett volna a válaszhoz: – Kérlek, Vance! Nem ismerhetek el mostohalányomként valakit, aki a jó ég tudja, honnan jött.

Vance megfeszítette az állkapcsát. Kifejezetten gyűlölte ezt a megjegyzést. A durva célzás sértette az önérzetét, és a gondosan ápolt társadalmi megítélését fenyegette.

Freya halk, gúnyos hangot hallatott. – Szóval, az apám vér szerinti lánya vagyok, te mégis úgy gondolod, hogy a semmiből jöttem. Csak nem azt állítod, hogy törvénytelen gyermek vagyok? És ez pontosan minek állítja be az apámat a szemedben?

Hátradőlt a szék plüss bársonyán. Tökéletesen nyugodtnak tűnt, hagyva, hogy a csapda rácsukódjon Corinne meggondolatlan szavaira.

Freya hűvös tekintetét visszaterelte Corinne-ra. – Ami pedig azt illeti, hogy a mostohaanyám lennél... Valóban úgy gondolod, hogy alkalmas vagy erre a szerepre?

Corinne reszketett a zabolátlan dühtől a szüntelen tiszteletlenség láttán. – Elég! Az én fedélem alatt élsz, és egy neveletlen kölyöktől nem tűröm ezt a viselkedést!

Előrelendült a csiszolt faasztal felett. Magasba lendítette a kezét, célba véve egy kegyetlen, csattanós pofonnal Freya arcát.

Freya meg sem rezzent. Karja hirtelen suhanással lőtt felfelé. A levegőben kapta el Corinne csuklóját. Ujjai kérlelhetetlen acélsatuként záródtak a finom csontok köré. Éppen annyira szorította meg, hogy éles fájdalom nyilalljon Corinne karjába.

Freya a hangját halkan és metszően tartotta: – Jobban tenné, ha kétszer is meggondolná, mielőtt ezt megteszi. Amint egyetlen ujjal is hozzám ér, a sajtó pontosan tudni fogja, hogyan bánik a mostohalányával a zárt ajtók mögött. A makulátlan úrihölgyi hírnevét nem lesz olyan egyszerű megmenteni, amint a világ meglátja önben a bántalmazót.

Freya elengedte a vasmarkát, és ellökte Corinne remegő kezét.

Vance ráförmedt az asztalfőről: – Ebből elég! Alig egyetlen napja vagy itthon, és ebben a házban máris elszabadult a pokol!

Kemény, elítélő pillantást vetett Freyára. Korábban hallotta Corinne és Sloane panaszait Freya összeférhetetlen természetéről, de akkor még legyintett rá. Azt feltételezte, hogy Freya nem több egy tudatlan vidéki tuskónál, aki képtelen valódi bajt keverni. Látva, milyen könnyedén zúzta szét a felesége tekintélyét, rá kellett jönnie, hogy tévedett. Freyát hibáztatta a ház békéjének felrúgásáért.

Freya látta a szemében kavargó mélységes csalódottságot. A legcsekélyebb mértékben sem rendítette meg. Nyugodt maradt, mint a tavaszi szellő. Pontosan tudta, hogyan rángassa ennek a kapzsi embernek a bábzsinórjait.

Freya elsimított egy gyűrődést a kopott ingén. – Olvastam a gazdasági hírekben, hogy a Hawthorne Csoport egy elit akadémia építését tervezi itt Oakhavenben. A jövő vezető üzletembereit akarják kinevelni. Ebben a városban mindenki azért tolong, hogy helyet szerezzen a gyerekeinek. Mindannyian tartós kapcsolatot akarnak kiépíteni a nagyhatalmú Hawthorne családdal. Mi pedig itt tartunk. Corinne alig várta, hogy a szűkös cselédszállásra passzírozzon, amint megérkeztem. Sőt, még arra is veszi a bátorságot, hogy a cselédség előtt hangosan méltatlankodjon a higiéniám miatt. Most talán piti családi civakodásnak tűnik. De ha a hír kiszivárog a sajtónak, nem az ő hírneve lesz az egyetlen áldozat. A Lockwood család nevét fogják a sárba rángatni. Ez olyan veszteség, amit aligha engedhet meg magának. Ha az én létezésem nem is érdekli, legalább Tate jövőjére gondolhatna. Hogy a fenébe fog átmenni az akadémia szigorú jellemvizsgálatain egy olyan anyával, aki úgy viselkedik, mint egy korlátolt zsarnok?

Vance megdermedt. Elméje sebesen mérlegelte Freya szavainak ijesztő következményeit. A vállalata mindig is mindenek felett állt. Drága fia, Tate, rögtön ott volt a szoros második helyen. Hónapokat töltött azzal, hogy felkészítse Tate-et pontosan ezekre a felvételi beszélgetésekre. Egy csúnya nyilvános botrány arról, hogy a felesége bántalmazza a rég elveszett lányát, mindent tönkretenne. Kegyetlennek és neveletlennek tüntetné fel a Lockwood családot. A Hawthorne család pedig gyűlölte a nyilvános drámát. Freya ott talált be, ahol a legjobban fájt.

Azonnal feladta a felesége védelmezőjének szerepét. Arca kegyetlen, engesztelhetetlen fintorba torzult.

Vance élesen Corinne felé fordult. – A Lockwood család az én vezetésem alatt új magasságokba emelkedett. Feleségként elvárnám, hogy használd az eszedet. Fejezd be ezt a szánalmas, korlátolt ostobaságot!

Corinne elhűlt. – Vance, miket beszélsz? Amióta Freya visszajött, folyton az ő pártját fogod! Csak nem azt akarod mondani, hogy még mindig...?

Vance olyan fagyos, könyörtelen pillantást vetett rá, amely azonnal elnémította. – Fogd be a szád! Ha még egyszer így tiszteletlenkedsz velem, kihúzom a Stanton család projektjét a költségvetésünkből. Egyetlen fillért sem adok hozzá. Talán akkor végre abbahagyod a saját rokonaid pártolását, és eszedbe jut, hol vannak a prioritásaid az én házamban.

Annak a bizonyos tiltott személynek az említése olyan határ volt, amelyről Corinne tudta, hogy soha nem lépheti át. A családja vagyonát érintő fenyegetés megtörte a maradék ellenállását is.

Corinne visszahúzódott a hatalmas székébe. – Nem fordul elő többet, drágám.

Sloane megérezte a hatalmi egyensúly eltolódását. Helyre kellett állítania a rendet, mielőtt az anyja minden tekintélyét elveszíti Vance szemében. Lágy, gondoskodó mosolyt öltött magára, és a kedves békéltető szerepébe bújt.

Sloane kitöltött egy pohár vizet, és az asztal közepe felé tolta. – Ugyan már, anya, apa! Freya most jött vissza hozzánk. Természetes, hogy kissé zaklatott és védekező. Ne csináljunk bolhából elefántot, jó? Inkább csak élvezzük együtt a vacsorát.

Édes hangja mesterien épített kiutat Corinne számára, miközben finoman Freyát állította be a galibát okozó, észszerűtlen vadócnak. Vance merev tartása felengedett. Bólintott Sloane szavaira, haragja csillapodott. Átpillantott Freyára, aki már hanyagul szedett magának a sült húsokból, mintha a robbanásveszélyes vita meg sem történt volna.

Vance felvette az ezüstkését és -villáját. – Sloane Oakhaven egyik legkifinomultabb úrihölgyeként ismert. Tudja, hogyan kell megfelelően viselkedni a felső tízezerben. Tanulhatnál tőle egyet s mást. Most, hogy visszatértél a családunkba, jobb lenne, ha elkezdenél úgy is viselkedni. Nincs több ilyen vad, vidéki viselkedés. Elvárom, hogy méltósággal viseld magad.

A leckét nehéz sóhajjal kísérve adta elő. Pontosan úgy hangzott, mint egy bölcs, aggódó apa, aki megpróbálja gyengéden terelgetni a tévelygő gyermeket. Freya átlátott a gyomorforgató álarcon. Minden egyes szó olyan volt, mint a durva só a nyílt sebben.

Előző életében hitt a hazugságainak. Azt hitte, valóban a legjobbat akarja neki. Végeláthatatlan prédikációkat és lehetetlen követeléseket tűrt el. Meggyőzte magát, hogy fájdalmas áldozatai szükségesek a Lockwood család javára. Eljátszotta az engedelmes lány szerepét. Állandó kompromisszumokat kötött, amelyek darabokra törték a lelkét. Számtalan megaláztatást nyelt le, csak hogy egyetlen elismerő bólintást kicsikarjon ebből a számító emberből.

Mindezek a kétségbeesett áldozatok brutális véghez vezettek. Kifacsarta őt. Kiszívta belőle az életet a családi kötelesség nevében. Azt követelte, hogy mondjon le az idejéről, a méltóságáról és a jövőjéről, csak hogy biztosítsa az üzleteit. Amikor a hírneve romokban hevert, és elveszítette a hasznát, habozás nélkül eldobta. Egyetlen gondolat nélkül adta át őt egy csapat kegyetlen, aljas gazembernek. Még akkor is, amikor a nyomorúságos halál peremén lebegett, Vance tovább használta a létezését. Az utolsó csepp hasznot is kisajtolta megtört testéből a cége érdekében.

Most már ismerte valódi természetét. Egy szívtelen élősködő volt, aki méretre szabott öltönyt visel. A gyerekeire csak számokként tekintett a mérlegben.

Freya még egyetlen pillantásra sem méltatta. – Egész életemben így nőttem fel. Ha nem tetszik a jelenlétem, még ma este összepakolok és elmegyek.

Vance összerezzent. Arca megrándult, ahogy a pánik fellobbant a mellkasában. Túl sok időt és fáradságot áldozott a felkutatására. Gyalogként volt rá szüksége a jövőbeli üzleti szövetségeihez. Soha nem engedhette, hogy kisétáljon az ajtón.

Vance erőltetett nevetést hallatott. – Ne légy nevetséges! A lányom vagy. Keményen dolgoztam azon, hogy megtaláljalak és hazahozzalak. Szívesen látunk itt. Én csak a legjobbat akarom a jövődre nézve.

Még egy teátrális sóhajt eresztett meg, hogy leplezze sietős visszavonulását. – Jól van. Csinálj, amit akarsz.

Sloane szeretetteljesen átkarolta Vance széles vállát. – Látod, Freya? Apa szeret téged. Annyira hiányoztál neki. Még ezt a nevet is azért adta nekem, mert szinte pontosan úgy hangzik, mint a tiéd. Mindig olyan csodás volt hozzám ezekben az években. Mindezt csak azért tette, hogy kárpótolja magát azért, mert te nem voltál itt.

Vance halkan felkuncogott. Felnyúlt, és gyengéden megsimogatta Sloane haját. Úgy nézett rá, mint az ő drága kis hercegnőjére. Az apai szeretet tökéletes, hányingert keltő képét festette le.

Freya mellkasát hirtelen szorítás fogta el. A torkában megrekedt szomorúság nehéz tehetetlenséggel keveredett. Ő volt az igazi vére. Ő volt a valódi lánya. Sloane nem volt más, mint egy mostohalány, akit Corinne hozott a házba. Ő mégis úgy bánt Sloane-nal, mintha a világa közepe lenne. Saját vérét és húsát pedig feláldozható eszközként kezelte az üzleti terveihez. Miért törődött annyira egy idegennel? Miért veszítette el őt annak idején? Hol volt az igazi édesanyja, miközben ez a színjáték zajlott?

Az érzelmek kavargása azzal fenyegetett, hogy áttöri jeges álarcát. Mielőtt Freya feldolgozhatta volna az elméjét nyomasztó súlyos kérdéseket, Sloane testtartást váltott. A hanyag ártatlanság maszkját öltötte magára, készen arra, hogy kioldja a következő csapdát.

Sloane édesen elmosolyodott: – Ó, egyébként, apa... Elintézted már, melyik iskolába járjon Freya?