Hallom, ahogy Kaelen alfa nehéz bakancsának zaja elhal a kazamata sötét, nyirkos folyosóján. A folyosó végén lévő vastag fémlemez ajtó becsapódik, a hangos dörej visszhangot ver a repedezett betonfalakon. Amint az apja eltűnik, Jaxon elengedi a nyakamat a fojtogató szorításból. Levegő után kapkodok, és előrebukom, ahogy szédülés hulláma csap le rám.

Jaxon közvetlenül előttem térdre rogy. Arca a tiszta düh maszkjává torzul. Szürke szeme feketén villan meg, ahogy farkasa, Stryker agresszívan a felszínre tör. Kinyújtja a kezét, és megragadja a vállamat. Éles karmai megnyúlnak, átfúrják magukat vékony pólómon, és belemarnak sajgó bőrömbe. Olyan hevesen ráz meg, hogy a fogaim összekoccannak a koponyámban.

– Mit műveltél a fenébe is, hogy ennyire felbőszítetted? – mordul rám Jaxon, lehelete forró és fenyegető az arcom előtt.

Az agyam rövidzárlatot kap. Miért nem ver most rögtön péppé? Megígérte az apjának, hogy móresre tanít. Megfeszítem a gerincemet, tekintetemet a hideg padlódeszkákra szegezve tartom. A testem annyira remeg, hogy egyetlen árva szót sem tudok kinyögni a védelmemre. Az új valóságom zúzó súlya rám telepszik. Rabszolga vagyok. Egy Alfa parancsa köt ide. Két hatalmas erejű farkas fog rendszeresen verni életem végéig, és a menekülésre még csak esélyem sincs. Ez nem lehet valóság. Hogyan engedhet meg a Holdistennő ilyen könyörtelen kínszenvedést? Csak meg akarok halni. Lényem minden egyes porcikájával ezt kívánom. Kérlek, Istennő, ne hagyd, hogy ez megtörténjen! Csak engedd, hogy meghaljak, és véget érjen ez a nyomorult rémálom.

A lábaim felmondják a szolgálatot. Térdre roskadok, és csillapíthatatlanul zokogni kezdek. Az elmém lekapcsol, képtelen feldolgozni a helyzetem puszta kilátástalanságát.

Jaxon keze előrevillan. Erős ujjai az állam köré fonódnak, és felrántják a fejemet. Arra kényszerít, hogy egyenesen a hideg szürke szemébe nézzek. Egyetlen másodperc töredékére a düh eltűnik az arcáról. Szeme tágra nyílik a nyers döbbenettől.

– Mi történt a szemeddel? – suttogja.

Kezét felcsúsztatja az állkapcsomról, bőre végigsimít az arcomon. Érzem ujjainak határozott remegését. Közvetlenül a szemem alatt áll meg.

– Valami hibrid vagy, vagy mi a fene? – kérdezi, hangja megfeszül a zavarodottságtól.

Megrázom a fejem, túlságosan sírok ahhoz, hogy megszólaljak. Ám ahogy mozdulok, érzem, ahogy a hüvelykujjai elmozdulnak. Keményen rányomja őket az alsó szemhéjamra. Befelé nyomja őket, elhomályosítva a látásomat.

Pánik robban a mellkasomban. Meglátta a ragyogó ibolyaszínt. Ki fogja nyomni a szememet. Meg fog vakítani, hogy soha többé ne nézhessek rá.

Felkapom a kezem, megragadom a csuklóját. Bőrébe mélyesztem a körmeimet, kétségbeesetten próbálva elhúzni a hüvelykujjait az arcomtól. – Nem! Hagyd abba! Ne vedd ki a szemem! Kérlek! – sikítom torkom szakadtából.

Aztán megtörténik a lehetetlen. Az idő megfagy.

Nem úgy értem, hogy a pánikom miatt tűnik úgy, mintha megállna az idő. Úgy értem, a világ ténylegesen működésképtelenné válik. A cella nehéz, nyirkos levegője megdermed. Szívem eszeveszett kalapálása visszhangzik a fülemben, de maga a szoba halotti, természetellenes csendbe burkolózik. Érzem a változást a légkör legmélyebb szövetében.

A fagyott állapot csupán egy rövid pillanatig tart, de épp elég. Mindenféle ellenállás nélkül húzom el Jaxon kezét az arcomtól. A karjai merevek, mintha egy márványszobor részei lennének. Hátrakúszom a padlón, mellkasom zihál, miközben rámeredek. Az arca a düh és a mélységes zavarodottság furcsa grimaszába dermedt. Nem pislog. Nem lélegzik.

A válla mellett egy nagy dongólégy lóg mozdulatlanul a levegőben. A sarokban lévő csöpögő cső felé nézek. Egyetlen vízcsepp lebeg félúton a rozsdás csap és a padlón lévő pocsolya között, alatta egy esernyő formájú fröccsenés fagyott meg a levegőben.

Mi történik? Meghallotta a Holdistennő a kétségbeesett imáimat? Kegyelmet gyakorolt rajtam? Engedte, hogy meghaljak?

Lenézek a kezemre. Élénk, lüktető lila fény árad a bőrömből. A tenyerem és az ujjbegyeim nyers, ősi energiától ragyognak.

Amilyen gyorsan beállt a dermedtség, olyan hirtelen törik meg a nehéz levegő. Az idő visszarántódik a megszokott kerékvágásba.

– Ááááááá! – sikolt fel Jaxon.

Hátrahőköl, úgy lökve el magát tőlem, mintha tűzből volnék. Kezét a mellkasához szorítja, arca valódi gyötrelemtől torzul el. A kézfejére meredek – pontosan oda, ahol a ragyogó ujjaim hozzáértek. A bőre haragos, hólyagos vörös. Hatalmas hólyagok fúvódnak fel és dagadnak meg a bütykein másodpercek leforgása alatt.

Visszanézek a saját kezemre. A lila ragyogás eltűnt. A bőröm megint normálisnak tűnik. Komolyan, mi a fene történt most velem?

A rettegés újra elhatalmasodik rajtam. Szorosan lehunyom a szemem, a térdemet a mellkasomhoz húzom. Felkészülök az elkerülhetetlen megtorlásra. Meg fog ölni, amiért megégettem.

Nehéz bakancsok csikorognak a padlón. Jaxon egészen közel hajol. A hangja halálos, reszelős suttogássá halkul közvetlenül a fülem mellett. – Ha erről bárkinek beszélni mersz, megöllek.

Mielőtt még kinyithatnám a szemem, brutális gyomros ér. Az ütés ereje minden csepp oxigént kiprésel a tüdőmből. Oldalra dőlök a hideg betonon, a hasamat szorongatva kapkodok levegő után.

Hallom, ahogy a bakancsa végigdübörög a folyosón. A nehéz vasajtó kinyílik, majd dörrenve becsapódik. Ismét egyedül vagyok.

Hosszú ideig fekszem a padlón, a szám úgy nyílik és záródik, mint a partra vetett halé. Amikor végre újra oxigén tölti meg égő tüdőmet, feltápászkodom a vékony matracom széléhez. Zokogok, egész testem reszket, miközben próbálom felfogni, hogy életben maradtam. Nem törte el a csontjaimat. Nem tépte fel a bőrömet. Beleszagolok az állott levegőbe, de a szaga gyorsan enyészik. Feszülten fülelek a csendes folyosó felé. Most senki sem jön vissza értem.

– Köszönöm – suttogom az üres szobának. – Köszönöm, Istennő, hogy megmentettél.

A kimerültség ólomként nehezedik a csontjaimra, de a hideg adrenalinhullám mozgásban tart. Ha nem készítem el a vacsorát a falkának, Kaelen alfa megtalál, és véget vet az életemnek. Tudom, hogy ez nem túlzás. Még ha most rögtön megpróbálnék is a határ felé futni, Jaxon vagy Kaelen levadászna, mielőtt elérném az erdőszélt. Rabszolgaság vagy halál. Nincs más választásom.

Veszek néhány mély lélegzetet, feltápászkodom a padlóról. Végigtámolygok a sötét folyosón a lepusztult mosdókagylóig. Megtekerem a rozsdás csapot, és jéghideg vizet locsolok az arcomra, hogy lemossam a könnyeket. Amikor felnézek a repedt tükörbe, elakad a lélegzetem.

Mindkét szemem tiszta, sugárzó ibolyalila. A fakó barna végleg eltűnt. A homlokom felett csillogó ezüst tincsek hálózzák be sötét hajamat. Ez nem az öregség tompa szürkéje. Ragyogó, fémes ezüst, amely elkapja a kazamata tompa fényét, és megcsillan. Ez őrület. Ezt az új külsőt egyszerűen képtelenség természetes módon elrejteni.

Visszarohanok a cellámba, felveszem a kopott cicanadrágomat és egy sima pólót. Felkapom a régi baseballsapkát, amit Brenda adott hónapokkal ezelőtt, és a fejembe nyomom. A simléderét a lehető legmélyebbre húzom, sötét árnyékba borítva az arcom felső részét.

A vacsora maga az eleven rémálom. Némán szolgálom ki a falkát, nehéz húsos- és zöldségestálakat cipelve a konyhából az étkezőbe. Kaelen az asztalfőn ül, és gyilkos pillantásokat lövell felém minden alkalommal, amikor elmegyek a széke mellett. Az államat a mellkasomhoz szorítom, a szememet a padlódeszkákra tapasztom. Nem kockáztathatom meg, hogy meglássa a vakító lilát. Az asztal túloldalán Jaxonból tiszta gyűlölet árad. Hólyagos kezét az asztal alatt rejtegeti, de érzem, ahogy a tekintete szinte lyukat éget a koponyámba.

Miután az étkezés véget ér, nekilátok a hegyekben álló mosatlannak. A kamrák feltöltése sokkal tovább tart a szokásosnál. Bárki is látta el a feladataimat, amíg a kórházban lábadoztam, hatalmas káoszt hagyott maga után a készletben, a konzerveket és dobozokat mind rossz helyre pakolva.

Már jóval éjfél után jár, mire végre levonszolom magam a kazamatába. Rázuhanok a vékony matracomra, és lehunyom sajgó szememet. Június huszadika. A dátum felvillan a fejemben. Ma van az utolsó tanítási nap a falka többi kamasza számára. De nekem nem. Nincs szükséged középiskolai végzettségre ahhoz, hogy ételt főzz és vécét pucolj. Kaelen alfa kegyetlen szavai a fülemben csengenek, megpecsételve szörnyű valóságomat. Megengedem magamnak, hogy néhány percig az önsajnálatban dagonyázzak, majd az oldalamra fordulok, kétségbeesetten vágyva az alvásra.

Már épp kezdek elszenderedni, amikor egy vidám, energikus hang töri meg a csendet.

– Szia!

Felpattanok az ágyról, a szívem a bordáimnak csapódik. Végigpásztázom a félhomályos cellát, minden sarkot megnézek. Semmi. Egyedül vagyok a szobában. Odalopózom a vasrácsokhoz, és kilesek a sötét folyosóra.

– Halló? – suttogom hangosan a félhomályba.

Ott sincs senki.

– Ugyan már, Cal. Egy harcos nem viselkedik így. Szedd már össze magad!

Összerezzenek. A hang korhol engem, de nem a folyosóról jön. Egy erőteljes, női hang visszhangzik közvetlenül a fejemben.

– Te vagy... a farkasom? – kérdezem bizonytalanul, az üres kőfalat bámulva, rettegve attól, hogy a trauma végleg megbontotta az elmémet.

– Én vagyok. A nevem Nyxia. Hívhatsz Nixnek.

– Ó, Nyxia – suttogom, és a hangom megtörik. – Egy nappal későn ébredtél fel. Az Alfánk alig tizenkét órája csinált belőlünk rabszolgát. Most már semmi esélyünk a szökésre.

Könnyek hullanak az arcomra. A gát átszakad, és mindent kiöntök neki a feltörő zokogás közepette. Mesélek neki arról, hogy Kaelen hidegvérrel megölte az apámat. Mesélek arról, hogy Helena luna ebbe a nyirkos kazamatába vetett, hogy itt rohadjak el. Elmesélem a végtelen veréseket, a hatalmas orvosi adósságot és a szörnyű Alfa-parancsot, amely megpecsételte a sorsomat fizetetlen szolgaként. Az egész beszámolót végigsírom.

– Most már itt vagyok, Cal – mondja Nix. A hangja nyugodt, erős és mélységesen megnyugtató. – Ne aggódj! A Holdistennő gyermekei vagyunk. Harcosok vagyunk. Ez azt jelenti, hogy erősek vagyunk, és együtt átvészeljük ezt a sötétséget.

A jelenléte meleg takaróként borul az elmémre. Évek óta először érzem úgy, hogy nem vagyok igazán egyedül.

Kézfejemmel megtörlöm az orromat. – Nix... ma korábban. Amikor a kezem ellilult, és megégette Jaxont. Az te voltál?

– Részben – feleli Nix, hangjában némi büszkeséggel. – Te voltál az, Cal. De az én ébredésem segített aktiválni az erődet. Ez egy ősi, szunnyadó adomány. Később majd többet is elmagyarázok. A tested a teljesítőképessége határán van. Most aludj egyet!