A következő másfél hónap összefolyik egyetlen eleven rémálommá. Az a kevéske tenni akarás is, amibe a rabszolgasorba taszításom előtt kapaszkodtam, végleg elillant. A konyhai teendők felemésztik a létezésemet. Már nemcsak reggelit és vacsorát készítek. Az egész falkaháznak én főzöm az ebédet is, ráadásul a hatalmas éléskamra készletét is nekem kell kezelnem. A napom hajnali ötkor kezdődik és éjfél után ér véget; a sikálás, aprítás, nehéz liszteszsákok cipelése és a szűnni nem akaró kegyetlenség elviselésének végtelen körforgása ez.

Hála az Istennőnek Nixért. Ő tartja bennem a lelket. Nix arra int, hogy becsüljem meg azokat a rövid pillanatokat, amelyeket kettesben tölthetünk, többnyire mikor a forró tűzhelyek fölé hajolva készítem az ételeket.

Különös békére lelek a főzésben, miközben Nix a fejemben duruzsol. A falka többi tagja méltóságán alulinak tartja a konyhai munkát, így senki sem teszi be a lábát, amíg dolgozom. Hosszú, zavartalan beszélgetéseket folytatunk. Sikerül előásnom néhány poros szakácskönyvet egy rozsdás szekrény mélyéről. Új technikákat sajátítok el, különféle fűszerkeverékekkel és sütési módokkal kísérletezem. Az, hogy valami kézzelfoghatót alkothatok, aminek jó illata van és gazdag az íze, apró célt ad a mindennapjaimnak.

A konyha falain kívül azonban az életem maga a pokol. Kaelen alfa arra bátorítja a falkát, hogy úgy bánjanak velem, mint a lábukra tapadt sárral. Ők pedig élnek is a lehetőséggel. Az omegák lökdösnek a folyosókon. A rangosabb tagok sértegetnek, és romlott étellel dobálnak. Kaelen maga hetente többször is leoson a kazamatámba. Kitalált vétségekért ver meg, a bordáimat zúzódások borítják, az arcom felpuffad. Jaxon gyakran apja nyomában jár. Kínzóm ott áll az ajtóban, a vasrácsoknak dőlve. Néha még az ostort is Jaxon hozza el Kaelennek, beteges, torz mosollyal nyújtva át neki. Jaxon maga soha nem üt meg. Csak nézi, ahogy a vér végigcsorog a hátamon.

Nix minden verésnél ordít a fejemben. Könyörög, hogy vágjak vissza. Ki akarja tépni a torkukat. De a visszatámadás biztos halálos ítéletet jelentene. Ha megtorlom, vagy ami még rosszabb, ha valóban farkassá alakulok, Kaelen mindkettőnket a helyszínen lemészárol.

Nix nem hajlandó elfogadni ezt a valóságot. Váltig állítja, hogy minden megváltozik abban a pillanatban, ahogy átváltozunk. Végtelenül ismételgeti kedvenc tételét – a Holdistennő leányai vagyunk, csatára született isteni harcosok. Csalódottá válik, amikor lehajtom a fejem, és némán tűröm az ütéseket. Gyűlöli, hogy titokban tartom a létezését, és figyelmeztet, hogy a jelenlétének elfojtása elszívja az erejét.

– Jó, Nix, akad néhány bökkenő a haditervedben – motyogom vagy milliomodjára, mikor egy tizennyolc órás műszak után lerogyok a vékony, csomós matracomra. Testem minden izma sajog. – Először is: fogalmam sincs, mikor és hogyan engedhetnélek ki. Hajnalhasadástól az éjszaka közepéig dolgozom. Másodszor: ha az Alfa akár csak megérzi a farkas szagát bennem, nem fog a száműzetéssel bajlódni. Az udvaron végeztet ki. Harmadszor: rabszolgák vagyunk. Még csak nem is omegák. Senkik vagyunk.

– Cal, mi nem csupán harcosok vagyunk – mondja Nix, hangja ősi, rendíthetetlen büszkeséggel cseng. – A Holdistennő gyermekei vagyunk. Ő a mi anyánk.

Megforgatom sajgó szemeimet a sötétben. – Jól van, rendben. Nem tudom, mikor engedhetlek ki, de amint látok egy biztonságos alkalmat, megteszem. Ígérem.

Ez az ígéret általában lecsillapítja. Minden este ugyanazokat a köröket futjuk le, arról vitázva, mi a különbség aközött, hogy minden vérfarkas vallási értelemben a Holdistennő gyermeke, vagy hogy szó szerint, biológiailag az ő utódai vagyunk. Nix nem érti a metaforát. Rendíthetetlenül hiszi, hogy fajtánk istensége a mi valódi, vér szerinti anyánk.

Minden este abban a másodpercben ájulok el, ahogy lecsukódik a szemem. A napok egyre hosszabbra nyúlnak, és egyre jobban fájnak, valahányszor Kaelen meglátogat. Nix a legjobb társ, akit csak kívánhatnék, folyamatosan támogat, és követeli, hogy maradjak erős, még akkor is, ha az ő energiája is fogyatkozik. Bűntudat marja a mellkasomat, amiért nem adhatom meg neki a szabadságot, amire vágyik.

Egy tikkasztó délután egy hatalmas öntöttvas serpenyő felett állva csirkemellet pirítok ebédre. Macy, Kaelen személyes omegája siet be a konyhába. Pár lépésre tőlem megáll, befogja az orrát, mintha a puszta jelenlétemtől rosszul volna. Rám förmed, hogy az Alfa azonnal látni akar az irodájában.

A fémtollat a pultra ejtem, zsíros kezemet a foltos kötényembe törlöm, és az adminisztrációs szárny felé rohanok.

Halkan bekopogok a nehéz tölgyfa ajtón.

– Be! – vakkantja Kaelen a túloldalról.

Csak annyira nyitom ki a nehéz faajtót, hogy épp átcsusszanhassak rajta. – Hívatott, Alfa? – kérdezem, hangomat halkan és alázatosan tartva. A Kaelen melletti túlélés záloga, hogy az ember a lehető legkevesebbet beszéljen, és soha ne kérdezzen vissza.

– Ne ácsorogj ott, gyere beljebb!

Besietek, és behúzom magam mögött az ajtót, a hátamat a keret közelében tartva, hátha menekülnöm kell.

– Cal, jövő héten küldöttség érkezik a Bíbor Folyó falkától – mondja Kaelen. Hatalmas íróasztala mögött ül, dokumentumokat lapozgatva. – Összesen húsz farkas. A rangidős tagjaik, a párjaik, a biztonsági főnökük és a testőrségük. Ha ezek a tárgyalások simán mennek, katonai szövetséget kötünk velük. A legnagyobb tisztelettel és udvariassággal kell bánni velük. Minden áldott nap friss ebédet viszel a tárgyalóba. Minden este bőséges, ünnepi vacsorát készítesz. A vendégkamrákat töltsd fel prémium harapnivalókkal és italokkal. És mindenekelőtt: a pokolba is, maradj az útjukból! Világos?

Államat a mellkasomhoz szorítom, hagyva, hogy a leharcolt baseballsapkám simlédere eltakarja a szememet. Ennyi hét után Kaelen még mindig nem vette észre, hogy a szemem lilán ragyog. Vagy ha észre is vette, tesz rá magasról. Az ezüst tincseimet is figyelmen kívül hagyja.

– Igenis, uram.

– A csapatuk zöme hétfőn érkezik. Az Alfájuk kedden fut be. Kedden a vacsora után hatalmas üdvözlő ünnepséget csapunk neki. Gondoskodj róla, hogy a konyha elég ételt termeljen egy kisebb hadsereg ellátásához! Keresd meg Juddot! Add le neki a bevásárlólistát a plusz alapanyagokról! Értve vagyok?

– Igenis, uram.

– Helyes. A Bíbor Folyó Alfáját elégedettnek akarom látni. Ha csak egyetlen ételt is elrontasz, egy szempillantásig sem habozom, hogy engedjem neki kitépni a torkodat. Megértetted? – Felemelkedik bőr karosszékéből, hatalmas tenyerét az asztalra lapítja. Sötét Alfa-aurája elárasztja a szobát, nehéz és fojtogató.

– I-igenis, uram.

– Most pedig tűnj a szemem elől! – bök az állával a kijárat felé.

Kirohanok az irodából, és a friss levegőért kapkodok abban a pillanatban, ahogy az ajtó kattanva becsukódik. Meg kell keresnem Juddot. Judd intézi a falkaház pénzügyeit és a beszerzéseket. A délutánok nagy részét a keleti folyosón lévő irodájában elbarikádozva tölti. Az agyam máris átkapcsol, számolgatva a nyers hús kilóját, a zöldségesládákat és az alkoholos hordókat, amelyek húsz látogató harcos ellátásához kellenek.

A Bíbor Folyó egy rémálom-falka. Ők uralják az egész északi régiót, a Vas Hold csak második mögöttük. A pletykák szerint a falkájuk úgy működik, mint egy könyörtelen katonai diktatúra. Sötét boszorkányokat és kósza mágusokat alkalmaznak, hogy fenntartsák a szomszédos területek feletti uralmukat. Imádkozom, hogy a sötét mágiahasználóikat otthon hagyják. A suttogások szerint az Alfájuk személyesen mészárol le minden falkatagot, aki megbukik a brutális harci próbáin. A Bíbor Folyónál a gyengeség egyenlő a halállal. Nekem feltétlenül láthatatlannak kell maradnom.

Elérem Judd irodáját, és bekopogok a tejüveg ablakon. Odabentről határozott surlódó és tompa puffanó hangokat hallok, de a kopogást figyelmen kívül hagyja. Erősebben zörgetek. A pasas ismeri a szagomat. Tudja, hogy közvetlenül az ajtó előtt állok.

– Nem tetszik nekem ez a fickó, Cal – morogja Nix a fejemben. – Egy nyálgép. A melledet bámulja, amikor beszélsz hozzá.

– Nincs más választásunk, Nix. Kaelen őt bízta meg a pénzzel. Szükségem van az aláírására az ételrendelésekhez.

– Pff. Jól van. De legyünk túl rajta gyorsan!

Harmadszor is bekopogok, hangosabban és élesebben.

– Mi az már megint?! – bömböli Judd az ajtó mögül.

Úgy véve, hogy ez felér egy engedéllyel, benyitok. A szavak a torkomon akadnak. Az előttem feltáruló kép menthetetlenül beleég a retinámba.

Judd a mahagóni íróasztala széléhez feszülve áll, a nadrágja a bokájáig letolva. Egy meztelen, szőke nő fekszik hátradőlve a szerteszét heverő iratokon. Csupasz lábai szorosan Judd dereka köré fonódnak, a sarkai a férfi derekába mélyednek. Judd meztelen feneke megfeszül, ahogy merev péniszét mélyen a nő nedves hüvelyébe döfi. A hús nedves csapódásának nyers hangja visszhangzik az iroda falai között. Izzadság csorog Judd vöröslő nyakán. A nő az arcát Judd mellkasába temeti, szőke haja a férfi vállára omlik, elfedve a vonásait. De a vad szex nehéz, pézsmaszagú bűzébe egy éles, összetéveszthetetlen illat vegyül – a zúzott vanília és a rózsa aromája.

A vérem megfagy az ereimben. Helena luna. Judd az Alfa párját kúrja.

Judd feje hirtelen az ajtó felé rándul. A szeme kidülled. – Húzz a picsába, Cal! Látod, hogy dolgom van!

Az állam leesik. Az agyam felmondja a szolgálatot. Judd a Lunával szexel, itt, a falkaház kellős közepén.

– KIFELÉ, CAL! – üvölti, a hangja megcsuklik a pániktól és a dühtől.

A túlélési ösztönöm végre bekapcsol. Becsapom a nehéz ajtót, sarkon fordulok, és futok. Végigvágtatok a folyosón, kopott tornacipőm csattog a keményfa padlón. Minden vér kifut az arcomból. A mellkasom zihál. Ha bárki megtudja, minek voltam a szemtanúja, nekem végem. Judd megöl. Helena megöl. Kaelen halálra kínoz már pusztán azért is, mert egy helyiségben voltam velük. Te jó ég. Te jó ég.

Nix az egész helyzetet végtelenül viccesnek találja. Hangosan hahotázik a fejemben, miközben elbarikádozom magam a konyhában.

– Nem vicces! – sikítom magamban, a rozsdamentes acél előkészítő pultnak dőlve, a mellkasomat szorongatva. Kétségbeesetten próbálom kitörölni az elmémből Judd mozgó csípőjének látványát.

Megragadok két nehéz, sült csirkével megrakott ezüsttálat, készen arra, hogy kivigyem őket az étkezőbe.

A konyhaajtók kivágódnak. Fülsiketítő csattanással vágódnak a falnak.

Judd úgy ront be a helyiségbe, mint egy veszett bika. Ügyet sem vet a pultokra meg a tűzhelyekre, egyenesen felém tart. Mielőtt még ledobhatnám a tálakat, hatalmas keze a torkomra fonódik. Felemel a földről, és a hátamat a téglafalnak vágja.

Az ezüsttálak a padlóra zuhannak, a csirkehús és a forró zsír szétfröccsen a csempéken.

Judd hátralendíti a jobb karját, és öklével telibe veri az arcomat. A csont megreccsen. A koponyám hátsó része visszapattan a kemény tégláról. Vakító fehér csillagok robbannak a látóteremben. A forró vér azonnal megindul a szilánkosra tört orromból, elárasztva a számat és az államat. Fojtott, gurgulázó nyögés szakad fel belőlem, a lábaim tehetetlenül kapálóznak a levegőben.

– Te nem láttál semmit! – vicsorog Judd. A pupillái kitágulnak, a szeme koromfeketévé válik, ahogy a farkasa a felszínre tör.

Megszorítja a légcsövemet. Éles, görbe karmok törnek elő az ujjhegyeiből. Belemarnak a nyakam érzékeny húsába. Érzem, ahogy a vér meleg patakban folyik le a kulcscsontomra, miközben a karmai egyre mélyebbre vájnak, a nyaki verőeremet fenyegetve.

– Megértetted, te kis kurva?! – üvölti, a nyála az arcomba spriccel.

A félelem megbénítja az idegrendszeremet. Nem kapok levegőt. Nem tudok beszélni. Még bólintani sem vagyok képes. A látásom szélei elhomályosulnak.

Aztán különös érzés árad szét rajtam. Úgy érzem, mintha hátrafelé zuhannék a saját elmémben. A nyers rémület elhalványul, helyét hideg, távolságtartó nyugalom veszi át. Gyorsan pislogok. Amikor a szemem újra kinyílik, olyan, mintha egy vastag üveglapon keresztül néznék mindent. Végignézem, ahogy a saját testem a beleegyezésem nélkül megmozdul.

– Engedd el!

A szavak a számból törnek elő, de a hang Nixé. Nyoma sincs benne az én rekedt, megtört hangomnak. Nix hangja mélyen, túlvilágian és ősi erőtől zengve dübörög végig a konyhán. A nehéz öntöttvas lábasok megzörrennek a tűzhelyeken. A fém evőeszközök remegnek a pulton, ahogy mély, csontig hatoló morgást hallat.

Az elmém üvegfalán át tehetetlenül nézem, ahogy a saját kezeim felemelkednek. Vakító, élénk ibolyalila fény tör elő a tenyereimből. A lila tűz serceg a levegőben. Ragyogó kezeim előrelendülnek, és keményen ráfonódnak Judd vastag csuklójára.

Judd fekete szemei tágra nyílnak a puszta rémülettől. Kinyitja a száját, és a színtiszta gyötrelem vérfagyasztó üvöltését ereszti ki magából.

Hangos, heves sercegés tölti be a konyhát, amelyet azonnal követ az égő szőr és a sülő hús orrfacsaró bűze. Az ibolya láng abban a pillanatban átégeti Judd vastag bőrét, amint a tenyerem hozzáér.

Lerántja a kezét a nyakamról, kétségbeesetten menekülve az égető fájdalom elől. Megtántorodik, megbotlik a saját lábában, és nagyot esik a zsíros padlócsempén. Én is lezuhanok, a tornacipőm eléri a talajt.

Judd a mellkasához szorítja füstölgő, felhólyagosodott csuklóját. – Ezt meg hogy csinálod?! Mi a fene vagy te, Cal?!

A testem kiegyenesedik. Hirtelen hatalmasnak érzem magam, apró termetem ellenére magasodva a földön kuporgó alak fölé. Az ibolyalila tűz tovább táncol az ujjperceimen, kísérteties lila árnyékokat vetve a konyha falaira.

Nix lenéz rá, hangja úgy csapódik le a helyiségben, mint a kalapács az üllőn.

– A Holdistennő harcos gyermeke vagyok. Ha egyetlen szót is szólsz arról, ami ma itt történt... MEG. FOGLAK. ÖLNI.