A rettegett alfa molett megszállottsága

„Egyetlen alfa sem akar olyan Lunát, aki úgy néz ki, mint te… Ha lefogynál, talán tűrhető lennél.” Ezeket az utolsó szavakat vetette oda gúnyosan a sors rendelte társam, Malachi alfa, mielőtt darabokra törte volna a lelkem. Én voltam Briar, a falka dundi, törvénytelen titka. Elfogadtam a visszautasítását, lenyelve a kínokat, hogy túléljek egy újabb napot a családom szolgájaként. De két hónappal később, a végsőkig hajszolva, a farkasom átlépte az ellenséges vonalakat, be a Shadowrock területre. Ott ütköztem bele egy merő izomfalba. Kaelen alfába. A vidék legkegyetlenebb, legrettegettebb férfijába. Megkeményítettem magam. *Na tessék, egy újabb visszautasítás.* – Essünk túl rajta – suttogtam a lábfejemre meredve. – Csak utasíts vissza, hogy elmehessek. Ehelyett egy hatalmas, kérges kéz gyengéden megemelte az államat. Kristálykék szeme heves, birtokló tűzzel lángolt. – Hogy visszautasítsalak? Mi a pokolért tennék ilyet, társam? – Mély, vontatott déli kiejtésétől borzongás hatolt egészen a zsigereimig. – Kibaszottul gyönyörű vagy. Az a rohadék pedig, aki hagyott elmenni, az életével fog fizetni.