A Szindikátus történetének legrosszabb túsza

Az alvilági szindikátusok általi elrablás első számú szabálya: ne kritizáld a gyorskötözőiket. Folyton csóró egyetemista voltam, aki könyvtári műszakokon, koffeinen és szarkazmuson élt. Így amikor taktikai felszerelésbe öltözött férfiak berángattak egy milliárdos röhejesen fényűző erődjébe, az első gondolatom nem a pánik volt, hanem a felháborodás a kopott tornacipőm állapota miatt a makulátlan márványpadlójukon. Színre lép Moretti. Egy férfi, akinek a szeme a halálos méreg színében játszott, állkapcsának éle pedig olyan éles, hogy még a diákhitelemet is elvágná. Ő a város bűnözői birodalmának érinthetetlen királya, és úgy mered rám, mintha egy kirakós lennék, amit darabokra akar szedni. Ő az Emberrablás Vezérigazgatója, én pedig nyilvánvalóan a legújabb szerzeménye. A jó hír? A nehézfegyverzetű gorillái totálisan a rossz lányt kapták el. A rossz hír? Egy könyörtelen háttérellenőrzés után kiderült, hogy a semmirekellő, sosem látott apám valójában az esküdt ellensége: Európa legrettegettebb bűnvezére. Hirtelen már nem csupán egy elbaltázott emberrablás vagyok. Én lettem a legfőbb bábu egy véres vendettában. Moretti sarokba szorít a pazar irodájában, tornyosuló alakja szinte elszívja a levegőt a szobából. – Te Viktor Szokolov lánya vagy – jelenti ki, hangja mély, halálos ígéret. – Azelőtt csupán egy bonyodalom voltál. Most viszont hasznos vagy. Azt várja, hogy meghunyászkodjak, és a tökéletes kis ütőkártyája legyek az aranykalitkájába zárva. De kedden zárthelyim lesz, és nem hagyom, hogy egy pusztítóan jóképű maffiózó tönkretegye a tanulmányi átlagomat. Ha Moretti azt hiszi, hogy csak úgy bezárhat és felhasználhat a háborújában, akkor hamarosan rá fog jönni, hogy a „tökéletes ütőkártyája” valójában egy hatalmas nyűg. Kezdve azzal az azonnali, teljesen amatőr kísérletemmel, amellyel megpróbálok lemászni a kúriája külső kőfalán.