Végzetes pulzus: A lycan farkas nélküli párja

*ÉRKEZNEK!* Alfám pánikba esett hangja zúzza szét az elmém csendjét a falkaköteléken át. Huszonhárom éves vagyok, egy farkas nélküli anomália. Sosem voltam képes átváltozni, és egyetlen menedékem a falkánk klinikáján betöltött főorvosi szerepem. A mai napnak csendesnek, zökkenőmentes átmenetnek kellett volna lennie az új pozíciómba. Ekkor azonban a sürgősségi osztály nehéz ajtajai hatalmas robajjal feltárulnak. Valóságos vérfürdő zúdul be a makulátlanul tiszta klinikámra. Három hatalmas, súlyosan sérült lycant – esküdt, brutális ellenségeinket – vonszolnak be a hideg neonfénybe. Egy rémisztő, láthatatlan fenevad tépázta meg őket a határnál, és a leghatalmasabb harcos közülük csupán másodpercekre van a haláltól. Mellkasa a karmolásnyomoktól cafatokra szakadt, légzése nedves, borzongató hörgés. A teljes orvosi személyzet rettegve hőköl hátra. De én orvos vagyok. Félrenyelem a félelmem, és a traumaágyhoz lépek. – Ellenőriznem kell a pupillareflexét! – adom ki a parancsot, és bár a kezem remeg, a hangom rendíthetetlen. Abban a pillanatban, ahogy csupasz ujjbegyem hozzáér perzselő bőréhez, egy vad, vakító áramütés hasít végig a gerincemen. Hirtelen, minden előjel nélkül tágra nyitja a szemét. Tekintete átható, vad, és túlságosan is rabul ejtő egy olyan férfihoz képest, akiből épp elszáll az élet. A minket körülvevő szívmonitorok kaotikus, őrült ritmusba kezdenek. Véres ajkai szétnyílnak, és minden maradék erejét összeszedve elsuttog egyetlen, képtelen szót, pont abban a pillanatban, amikor a monitor vonala kisimul, és a gép éles, folyamatos visításba csap át. *Társam.*