15 nap, hogy kitöröljelek

Tíz gyötrelmes éven át eltemettem a milliárdos örökösnői és csodagyerek művészi valómat, csak azért, hogy Declan Mercer tökéletes, láthatatlan feleségét alakítsam. Kézzel mostam az öltönyeit, és majdnem belehaltam, amikor világra hoztam a fiunkat, Calebet. De a végső töréspontot mégsem az jelentette, hogy Declan elhalmozta a figyelmével a manipulatív gyakornokát. Még csak az sem, hogy végig kellett néznem, ahogy az ötéves fiam elutasít engem, és őt szólítja „anyának”. Hanem az a reggel, amikor a nő szándékosan olyan virágos parfümmel fújta be magát, amiről pontosan tudta, hogy a halálomat okozhatja. Ahogy a torkom bedagadt, elzárva a levegőt, én pedig a hideg márványpadlóra zuhantam, a férjem nem hívott segítséget. Csak rám meredt, miközben fuldokoltam, és gúnyosan odavetette: „Hagyd abba a színészkedést!” Pontosan abban a pillanatban halt meg Mrs. Mercer. Amikor felébredtem a kórházban, nem sírtam és nem kiabáltam. Véglegesítettem a 15 napos távozási tervemet, aláírtam a válási papírokat, és nyomtalanul visszatértem a Vance-birodalom csillogó magasságaiba. Újra kézbe vettem az ecsetemet, visszaköveteltem az örökségemet, és viharként hódítottam meg a nemzetközi művészvilágot. Hónapokkal később, az esőben állva az exkluzív galériám előtt, Declan és Caleb végre ráébredtek, hogy az általuk oly nagyra becsült birodalom az én csendes áldozataimra épült. Térdre roogytak, és zokogva könyörögtek egy második esélyért. Én csupán megigazítottam a dizájnerkabátomat, intettem a biztonságiaknak, és elmosolyodtam: „Takarítsák el a szemetet a bejáratom elől. Csak rombolják az esztétikát.”