Az álarcos ragadozó prédája

– Kérlek, ne! Hagyd abba, ne csináld ezt, kérlek… Zokogtam, úgy könyörögtem a piszkos sikátorban a szörnyűséges kóbor alakváltónak, hogy kíméljen meg. De a könnyeim csak még jobban feltüzelték beteges vágyait. Meg akart törni. Míg egyszer csak egy toronymagas, csupa izom idegen nem bukkant elő az árnyékokból. A maszkos férfi egyetlen szó nélkül úgy törte el a kóbor alakváltó nyakát, mint egy gallyat. Nehéz esőkabátját a félig meztelen, reszkető testemre terítette, és eltűnt az éjszakában. Azt hittem, túléltem a legrosszabbat. De rögtön másnap reggel a mi kegyetlen társadalmunk szabadjára engedte a példátlan Párzási Vadászatot. Egy barbár játékot, amelyben emberi nőket engedtek szabadon a sötét erdőben prédaként, a vad alakváltók pedig teljhatalmat kaptak arra, hogy becserkésszenek, elfogjanak és magukénak követeljenek minket. Miután a legjobb barátnőm elárult, a saját anyám pedig cserbenhagyott, az életemért futottam. Amikor megcsúsztam és lezuhantam egy ősi tölgyfa legmagasabb ágairól, nem a könyörtelen földbe csapódtam. Helyette egy sziklakemény mellkas fogott fel biztonságosan. – Ne aggódj, kicsim – dörögte a fülembe egy mély, veszélyesen ismerős hang. – Ettől a pillanattól kezdve az életemmel foglak védelmezni. Ezután a nyakamba süllyesztette borotvaéles tépőfogait. *** A traumatizált és halálra rémült Gwendolyn azt hiszi, az élete véget ért, amikor a Vadászat során egy félelmetes fenevad erőszakkal megjelöli. Gyűlöli a férfit. Gyűlöli a fajtáját. Gyűlöli azt a nyers, fojtogató birtoklási vágyat, amit akkor mutat, amikor brutálisan fojtogatni kezd bárkit, aki meg meri sérteni őt. Azt hiszi, egy szívtelen szörnyeteghez kötötték. De amikor végül letépi az arcáról a sötét maszkot, egy olyan titkot fedez fel, ami őt magát is teljesen megváltoztatja.