Vadászat a névtelen megszállottságára

– Hiba volt – ziháltam, miközben sietősen lekászálódtam a hideg mosdókagylóról. Ott hagytam lehúzott nadrágcipzárral, lihegő mellkassal, miközben az ajkán még ott kísértett az ártatlanságom íze. Azt hittem, a titkom biztonságban van az álarcosbáli maszkom csipkéje mögött. Azt hittem, visszatérhetek a hálószobájában rejtőzködő, csendes, érintetlen tizenhét éves lány szerepébe. Halálosan tévedtem. Alig tizenkét órával később ott ül a nappalinkban, és az állkapcsa megfeszül a színtiszta frusztrációtól. Desmond. Milliárdos. Gátlástalan szívtipró. És a férfi, aki gyakorlatilag a szeme előtt nézte végig, ahogy felnövök. – Szükségem van a tegnap esti vendéglistára – követeli, miközben sötét tekintetében ragadozó éhség villan. – Meg fogom találni azt a nőt a mosdóból. Meghűl bennem a vér. Fogalma sincs róla, hogy a szűk, nedves szűzlány, akit hátulról tett magáévá a porcelán mosdókagylóra hajolva, most pont vele szemben ül. És ami egymilliószor rosszabbá teszi az egészet? Épp most vesztegetett meg, hogy segítsek felkutatni „őt”. – Nem mondok le könnyen arról, amit akarok, Diana – suttogja, miközben sarokba szorít a folyosón, mit sem sejtve a tűzről, amit a bensőmben fellobbant. Halálos macska-egér játékot játszom. Ha lelepleződik az igazság, az tönkreteszi a családomat. De a legfélelmetesebb az egészben? Azt akarom, hogy kapjon el.