A bíbor mesterműve

„Azt hitte, egyedül küzd az életéért, hát hagytam harcolni. Azt hitte, az egész világ ellene fordult, hát a sötétben számoltam le az ellenségeivel. Csodára volt szüksége, hogy megmeneküljön a bukástól, hát megvettem az egész divatbirodalmat, és a lábai elé fektettem. Azt hiszi, csupán egy könyörtelen milliárdos vagyok. De fogalma sincs róla, milyen régóta várok már arra, hogy én mozgassam a szálakat.” Nathalia Thorne fuldoklik. A divatelit feketelistára tette, anyja adósságai miatt könyörtelen uzsorások vadásznak rá, egy korrupt politikuscsalád pedig célkeresztbe vette – egyetlen elmaradt törlesztőrészlet választja el a teljes megsemmisüléstől. Nathalia azonban harcos típus. Nem hajlandó megtörni, még akkor sem, amikor a karrierje lángba borul. Aztán jön a zuhanás. Szó szerint. Amikor kizuhan a szabotált kifutóról, mégsem a hideg betonon landol. Ehelyett méretre szabott öltöny és színtiszta izom alkotta falnak csapódik. Rafael Di Costa. A globális textilipar vitathatatlan, rettegett ura. Átható, jéghideg kék szemével és hírhedtségével, amellyel egyetlen szeszélyből képes életeket romba dönteni, ő az utolsó ember, akinek Nathalia lekötelezettje akarna lenni. Hirtelen az érinthetetlen mágnás mindenütt ott terem. Kimenti a lányt egy égő autóroncsból. Pajzsként védi az utcai gengszterektől. Majd felajánl egy csodával határos, mesésen fizető kampányt, amely egymaga képes újjáéleszteni a romokban heverő életét. Nathalia azt hiszi, csupán a vakszerencse állt mellé a végső kétségbeesésben. Elfogadja a szerződést, kifizeti az adósságait, és kereket old – legalábbis ezt tervezi. Arról viszont sejtelme sincs, hogy Rafael nem hisz a szerencsében. Mindent ő mozgatott a háttérből. A színpad az övé. A szerződés pedig egy aranykalitka. És az alvilág csúcsragadozója végre készen áll arra, hogy magának követelje a múzsáját.