Szentségtelen eskü: A Bratva Fantomjának prédája

„Megtennél bármit, amit kérek, mint egy jó kis feleség?” – gúnyolódik Roman mély, veszélyes suttogással, miközben bőrkeményedéses hüvelykujját lassan, szándékosan végighúzza remegő alsó ajkamon. A lélegzetem elakad, a dac a torkomra forr, ahogy vibráló, halálos zöld szeme az enyémbe mélyed. „Pihenj egy kicsit, ptyicska. És legközelebb, amikor megkérdezed, mit akarok, gondoskodom róla, hogy térdre borulva könyörögj a válaszért.” Az, hogy a huszonegyedik születésnapomon eladtak egy szadista olasz maffiózónak, a végső árulásnak tűnt. Ám még mielőtt kimondhatnám az igent, a súlyos templomajtók beszakadnak. És belép Roman Szokolov – a kegyetlenül vonzó, sűrűn tetovált Bratva-örökös, akinek már rég két méterrel a föld alatt kellene lennie. Nem csupán életben van: azért jött, hogy kíméletlen erőszakkal hajtson be egy véradósságot, amelyet még az apám halmozott fel, mikor alig voltam több egy gyermeknél. Az oltár elől elragadva, hatalmas és erődszerű mediterrán birtokának fogságában kell túlélnem ezt a férfit, aki éppoly halálos, mint amennyire bódító. Roman egy méretre szabott öltönybe bújtatott szörnyeteg, ám sötét birodalmának váratlan, otthonos oldala – köztük egy tündéri, ötéves kislány, aki pont ugyanolyan zöld szemekkel tekint rám, mint ő – teljesen kiforgatja a sarkából a világomat. Megfogadtam, hogy sosem leszek a fogvatartóm gyalogja. De amikor az orosz alvilág fantomja úgy dönt, hogy nem éri be a kikényszerített házassággal, hanem a teljes, testi megadásomat követeli, már nem a körülöttem lévő megtöltött fegyverek jelentik a legnagyobb veszélyt. Hanem az a fojtogató, letagadhatatlan forróság, amely minden egyes alkalommal lángra kap az ereimben, valahányszor a magáénak nevez.