Amikor a préda visszaharap

Tizenkilenc éves vagyok, a farkasom az éhezéstől szunnyad, az ereimet pedig üresre csapolták, csak hogy kifizethessem a vámpírok véradóját. Miretownban nem vagyunk mások, mint puszta jószágok a halhatatlan elit számára. Így hát, amikor egy hatalmas termetű, gőgös vámpír a fagyos sárba löki a keservesen megszerzett cipómat, valami elpattan bennem. Nem érdekel, hogy ősi, félelmetes hatalom szaga árad belőle. Nem érdekel, hogy a királyi testőrei kivillantják az agyaraikat. Egyenesen az igéző, jégkék szemébe nézek, és a nyílt utcán átkozom el az egész fajtáját. Gyors kivégzésre számítottam. Arra, hogy elhurcolnak az adósok tömlöcébe. Ehelyett, amikor visszatérek a rothadó viskómba, egy királyi lakoma vár az asztalomon. Most a királyi udvar legveszélyesebb ragadozói ólálkodnak a nyomorúságos falumban. Kérdezősködnek. És *engem* figyelnek. Azt beszélik, Cassian, a könyörtelen vámpírherceg csak ürügyet keres arra, hogy megtisztítsa a határvidéket. De valahányszor izzó kék szeme az enyémre szegeződik, félelmetes bizonyossággal döbbenek rá: nem mészárolni jött. Azért az éhező alakváltóért jött, aki ki merte villantani a fogait.