A dacjátszma

Tíz év. Ennyi ideig adtam fel önmagam Brooks Sinclair kedvéért. Levágtam a hajam, kidobtam a sminkkészletem, és hagytam, hogy bezárjon az árnyékába, abban a hitben, hogy egy nap végre a felesége leszek. Ehelyett a tizedik évfordulónkon dobott. Azt mondta, jelentéktelen vagyok, unalmas, és „nem feleségnek való”. Hét hónappal később a végső megaláztatás is landol a beérkező leveleim között: egy digitális meghívó a rongyrázós, egy hónapig tartó, esküvő előtti hajóútjára. És hogy hová ültetnek? A 18-as asztalhoz, a konyhai mosdók mellé passzírozva, nyilvánosan „kísérő nélküli helykitöltőként” megbélyegezve. Brooks az új szupermodell menyasszonyával akarja fitogtatni a diadalát. Azt hiszi, még mindig az a megtört lány vagyok, aki a legjobb barátnője kanapéján zokog. Nagyot tévedett. A legjobb barátnőm egy PR-zseni, és épp most adta a kezembe a tökéletes fegyvert: Reid Harringtont. Reid a jég istene, a NYC Sentinels jóképű, arrogáns kapitánya – és pont az a férfi, akit Brooks egész karrierje során kétségbeesetten irigyelt. Reidnek egy kedves, tiszta lelkű álbarátnőre van szüksége, hogy helyrehozza a rosszfiús imázsát, és megmentse a több millió dolláros szponzori szerződéseit. Nekem pedig egy olyan kísérőre, akitől Brooks lenyeli a saját nyelvét. A megállapodás egyszerű: őrülten szerelmesnek tettetjük magunkat, túléljük a hajóutat, és mindketten véghez visszük a bosszúnkat. De amikor Reid magához húz a paparazzók vakuinak kereszttüzében, és úgy csókol meg, mintha komolyan is gondolná, a határvonal a színjáték és a valóság között kezd elmosódni. Ez már nem csak egy játék. Ez a tökéletes szintlépés.