A Fantom Donhoz láncolva

– Elég idős vagy ahhoz, hogy az apám lehess. – Hátrahajtottam a fejem, a hangom nyugodt maradt, bár a szívem hevesen vert. Alessio végigmért, jóképű arcán lassan felszaladt egy kérdő, arrogáns szemöldök. – És afelől ne legyen kétséged, hogy a másodperc tört része alatt fektetnélek a térdemre, és úgy elfenekelnélek, hogy a lelket is kiverném belőled. Alessio Ferara egy szellem volt. Egy rémisztő mítosz a családom véres múltjából, akiről azt hitték, már évtizedek óta halott. Most mégis hús-vér valóság volt – és ő volt az elrablóm. Nem lett volna szabad a szemébe néznem. Nem lett volna szabad dacolnom a jégszívű Donnal, aki tönkretette az esküvőmet, és az egyik rémálomból egyenesen a saját, kifacsart bosszújába rángatott magával. Elvileg a nagybátyám volt. A férfi, akit az apám kitörölt a történelemből. Most viszont ő volt az a könyörtelen férj, aki az ujjomra erőltette a gyűrűjét. Nem engem akart. Csak meg akart törni, hogy megbüntesse a vérvonalamat. Félnem kellett volna tőle. Menekülnöm kellett volna abban a pillanatban, amikor bezárt a hatalmas, barátságtalan birtokára. De ahogy sötét, érzelemmentes tekintete mohó ígérettel fonódott az enyémbe, rájöttem, hogy ebben a maffiavilágban nem a fejemhez szegezett fegyver a legveszélyesebb dolog. Hanem az ördög, aki ott állt velem szemben, és a rémisztő felismerés, hogy egyre jobban vágyom a lángjaira.