Az ő vakfoltja

(Evelyn) A szokásaim rabja vagyok. Jól ismerem az életem kegyetlen koreográfiáját: túlélni a balettstúdióban töltött kimerítő órákat, figyelmen kívül hagyni a fizikai fájdalmat, és mindig megbocsátani Connornak. Ő az iskola aranyifjúja. Vonzó mosollyal és üres ígéretekkel kér bocsánatot, én pedig úgy teszek, mintha ez elég lenne. De a megbocsátás kezd kimerítővé válni. Amikor Connor védtelenül hagy az iskola legrosszabb zaklatóival szemben, valami végleg eltörik bennem. És az egyetlen ember, aki észreveszi ezt a törést, nem más, mint a csapattársa, Harrison. Magas, csendes, könnyed mosollyal és szemekkel, amelyek túlságosan is sokat látnak. Nem riad vissza attól a kaotikus, hatalmas nyomással járó valóságtól, amit én olyan kétségbeesetten próbálok elrejteni. Rettegek attól, hogy elveszítem az egyensúlyomat. De Harrison mellett talán készen állok a zuhanásra. ** (Harrison) „Ott hal meg a szeme láttára, ő pedig észre sem veszi.” Ez a gondolat fut át az agyamon, akárhányszor csak ránézek Evelyn Vance-re. Egy igazi mestermű, sporttapaszba és zúzott lábujjakba csomagolva. A legvégső határig hajszolja magát, miközben az úgynevezett barátomnak még az sem jut eszébe, hogy elmenjen érte. Ma mellette ültem órán. Láttam a szemében a kimerültséget. Láttam, hogyan remeg a keze. Rajzoltam egy idióta szörnyet a füzetembe, csak hogy lássam, sikerül-e kizökkentenem. Amikor végül felnevetett, olyan volt, mintha az egész terem lángra kapott volna. Később a folyosón Connor vetett rám egy pillantást. Egy néma figyelmeztetést. *Az enyém.* De egy srác, aki hagyja, hogy a barátnőjét nyilvánosan megalázzák, nem formálhat rá jogot. Közbelépek.